„Amit megcsinál az ember, azért felel is”

2014. július 17., 07:15 , 705. szám

„Jónapot kívánok e ház gazdájának, e házban egybegyűlt szép kompániának. Víg kedvet, örömet, kicsinynek és nagynak, egyszóval, mindannak, akik csak itt vannak.”

Nem ragadunk le…

„Csapj közé, Salamon, mert itt maradunk az ásványban!” – hangzott el egykor a legenda szerint ez a mondat egy uraság szájából „kocsimarasztó nagy sár” közepette egy „tengelytörő úton”, elkeresztelve ezzel egyszerre három települést, Csapot, Tiszasalamont, és a rovatunkban most bemutatásra kerülő Tiszaásványt is.

Faiskola, gazdaiskola

A gazdálkodás, földművelés ma már korántsem képezi annyira szerves részét a mindennapoknak, mint hajdan. No, de nem így van ez Kertész János gazdaságában.

– Agrármérnök az eredeti szakmám. Munkácson tanultam ki. Majdnem 20 évet dolgoztam az Eszeny központú Avangárd kolhozban, hét évig Tiszaásvány polgármestere voltam, majd kaptam egy munkalehetőséget Magyarországon, s hét évig ott dolgoztam. Aztán kihoztam egy céget Kárpátaljára, a Holland Plantot, és Koncházán meg is alapítottunk egy faiskolát. Öt éven át ennek voltam az igazgatója. Később nyugdíjas lettem, s lassan itthon is létrehoztunk egy kis kertészetet a két fiammal. Vannak gyümölcsfáink, főként almafák, egy másfél hektáros gyümölcsösben. Van egy saját kis faiskolánk is. Termesztünk továbbá zöldségeket, de csak a család részére. Összességében nagyjából két hektár földterületet művelünk. Értékesíteni nehéz a megtermett gyümölcsöt, mert – a koncházai faiskolának is köszönhetően –, már sok a telepítés. Ungvár, Koncháza, Gejőc, Botfalva környékén például elég nagy gyümölcsösöket találunk. Az is nehezíti a gazdálkodást, hogy az állam semmivel nem segít, sőt, inkább nehezíti az ember munkáját. Minden drága, nehéz a gépeket beszerezni, drága az átírásuk, a műszakiztatásuk. Kevesebb földterületet művelnek meg az emberek. Ha a környéken szétnéznénk, a földterületek mondhatni felét üresen találnánk, parlagon. A háztájit is nehezen tudja megművelni az ember. Míg a benzin és a gázolaj ára emelkedik, addig a zöldség és gyümölcs ára egyre lejjebb megy, mivel az adott kultúrából egyre több van. A faluban is nagyon kevesen gazdálkodnak, de az ember próbálkozik mindennel. Sok a betegség is a növényekre. A régi fajtájú gyümölcsök, amik még vadalanyban (nem a gyümölcsért, hanem a későbbi beoltásért nevelt növény – a szerk.) voltak, még nem betegedtek annyira, de azok, amiket beoltogattunk, már sokkal inkább. Igaz, vannak rezisztens (ellenálló – a szerk.) fajok, viszont azok sokkal savanyúbb gyümölcsűek, és inkább a levüket lehet felhasználni, mintsem asztali fogyasztáshoz. Igyekszem ezek függvényében fejleszteni a tudásomat, hol könyvekből, hol az internet segítségével. Annak idején a cégbe nagyon sok munkást vittem, akik azért tanultak is valamicskét ebből az egészből, szemezgettek, oltogattak. A beregszászi Rákóczi-főiskoláról (a Corvinus Egyetem Kertészeti Karának a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán működő kihelyezett kertészmérnöki képzésében részt vevő diákok – a szerk.) pedig nagyon sok kertészmérnök hallgató volt nálunk szakmai gyakorlaton.

A tisztaság fél egészség – a méheknél is

Kádas József közel 40 éve méhészkedik.

– 1975-ben kezdtem neki a méhészkedésnek. Kisebb-nagyobb sikerrel, de befogtam egy rajt. Felszerelésem akkor még egyáltalán nem volt hozzá. Később utánaolvastam a témának, és egy méhész barátom mellett néhány apróbb dolgot is megtanultam. Szerettem a méhekkel foglalkozni, sikerült is, és később folyamatosan fejlesztettem a méhészetemet. Építettem magamnak kaptárakat is, nem vásároltam egyet sem. Nem vagyok ugyan tanult asztalos, komolyabb munkákat nem tudnék megcsinálni, de azért ehhez is értek egy kicsit. Jelenleg 60-65 méhcsaládom van. A munka nem egyszerű. Komoly fizikai állóképességet igényel. Amikor például jön a pergetés, húszszor is lemegyek a kertbe egy nap. Vannak, persze, olyan időszakok, amikor az ember pihen, mint például most is, amikor arra kell törekednem leginkább, hogy a családjaim ütőképesekké váljanak, és be lehessen majd telelni őket. Hogy ősszel lesz-e még valami mézünk, azt nem tudjuk. A szárazság, a rossz időjárás ugyanis nemcsak a mezőgazdaságot, de a méhészkedést is nagyon visszafogja. Idén már két zsák cukrot muszáj volt feletetni a méhekkel, mert abszolút nem volt hordásuk. Ha pedig az anya észreveszi, hogy nincs hordás, nem lesz miből táplálni a fiatalabb nemzedéket, akkor nem rak több petét. Számukra is sok energiát vesz igénybe a munka, és így a család lassan legyengül. Sokszor nem is igazán a mézre hajt az ember. Régen sokan jártak Oroszországból, és felvásárolták a műrajokat, vagyis azokat a kereteket, amelyeken bizonyos mennyiségű méz és fiasítás volt, amelyekből aztán az új generáció kel ki. Sokan kifejezetten erre álltak rá. Szerettem volna még bővíteni a családok számát, de most például vártam az akácra, viszont olyan rossz volt az idő a virágzásakor, hogy 3-4 nap, ha tudtak dolgozni a méheim. Le is voltak gyengülve. És egy embernek sok is lenne már ennél több. Ha például bejön a rajzási időszak, akkor 65 családot már elég nehéz egyedül megfogni. Nagyon kell figyelni, mert ha benn hagyok egy anyabölcsőt, és a méhek észreveszik, hogy ki fog kelni a fiatal anyuka, miközben az öreg még ott van, akkor kirajzik a család. A rendezetlen méhészetekben történik meg ez inkább csak. E téren nem volt még veszteségem. Gazdag nem lettem ugyan a méhészkedésből, de ha méz nem is volt sok, legalább a rajokat elvitték eddig.

Egy érdekesség a kaptárakról: „A kaptárak terén a méret a lényeg. Ha például valaki családot akar venni, és hoz magával ládát a szállításhoz, akkor abba pontosan be kell ülniük a kereteknek. Láttam már mást is, aki megcsinálta magának a kereteket, és vele együtt a problémát is, mert két oldalt hézagok maradtak a keret széle és a kaptár fala között. Ezt a méhek igyekeznek beépíteni, így, amikor hozzányúlunk, folyik kifelé belőle a méz, közben agyonnyomjuk a méheket, amitől a többiek agresszívak lesznek. Fontos még a méhészetben a tisztaság, a higiénia, az állategészségügyi biztonság is. A méhek sokféle betegségre hajlamosak. Ezért fontos, hogy honnan van a kaptár, amiben élnek. Én nem vásárolnék használtat. A kaptárral együtt a régi lakók betegségeit is be lehet hozni. Akkor aztán megbetegszenek a méhek, legyengülnek, a gyenge családokhoz mennek lopni például az én egészséges méheim, és végül hazahozzák nekem a betegséget.

Öt kopek csörgött

– Két nagybátyám és a nagyapám is vőfély volt – emlékszik vissza Kertész Bertalan. – 1951–52 környékén vezettem az első lakodalmat. Mikor elkezdtem a vőfélykedést, még volt vőfélybot. Aztán meg már a nadrágszíjra tettük rá a kendőt, a botot meg eldobtam. Sok lagzin voltam, de nehéz munka a vőfélyé. Egy egész irkát meg kellett tanulni. Nagyapám estétől reggelig tudott volna verselni. Mentem én szinte bárkinek, akár rokon volt, akár nem. Viszont később már úgy voltam vele, hogy akinek kellek, az hív, és elfogad úgy is, hogy én a lagziba azért nem adok pénzt. Mert régen egy bika árában volt benne egy lakodalom az embernek, én meg minden szombaton lagziban voltam. Hívtak azért sokan. Vittem magammal mindig 5 kopeket, és azt csörgettem meg, ha jött a menyasszonyi tánc. Voltam Csapon, Nagydobronyban, Kisdobronyban, Eszenyben, Oncsán is. Összesen legalább 80–100 lakodalmat vezettem le. De régen nem úgy ment a vőfélyeskedés, mint mostan. Már cirkuszt csinálnak belőle.

No, de a kendőt azért verssel kellett kikérni, bárhová is került aztán. A menyegzős háznál: „Miként két galambot Nóé elbocsájtott, jellel az Úristen engem is megáldott. Mert Nóé galambja vivé egy zöld ágat, én pedig pálcámon díszes pántlikákat.”

Kendőkérő: „Tudjátok, mi van hátra, én nem prédikálom, mert a sok beszédet én igen megunom. Adjátok ki a kendőt, az a kívánságom, lánykiadó uram, szám többé nem tátom.”

Egy mester példaképei

Makó István, aki valaha egy éktelenül csintalan gyermek volt, aztán eszes, de lusta diák, aztán pedig…

– Átneveltem magam. Elkezdtem Jókai-műveket olvasni, és megszületett bennem, hogy az ő műveinek a hőseire akarok hasonlítani, akik becsületesek, erősek, műveltek, egyenesek. Nyolcadik osztálytól 3 éven keresztül minden évben különböző szakmákat tanítottak nekünk. Így lett belőlem asztalos. Heti 8 órában tanultuk e mesterségeket. Két óra elmélet volt, aztán mentünk a műhelybe, ahol ismerkedtünk a gépekkel, apróbb munkákat csináltunk. Amikor le kellett adni a munkákat, például a saját gyártmányú hokedliket, akkor jött a mester, és mindegyiket a földhöz verte. Nála ez volt az ellenőrzés. Ami széthullott, nem volt jó. Ő is asztalos volt, persze, hogy tudta, mi az a munka, amit meg kell csinálni ahhoz, hogy az ember tényleg mester legyen, ne pedig szélhámos. Az osztályból végül csak én maradtam meg ennél a szakmánál. A katonaság alatt is ilyen munkával foglalkoztam. Bekerültem a műhelybe, látták, hogyan dolgozom, és kellett is készítenem sok asztalt, széket, ajtót, ablakot, csákánynyelet, pingpongasztalt is. Még a tisztekhez is jártam dolgozni. Megkedveltek, holott kezdetben, amikor megtudták, hogy magyar vagyok, vagyis „venger”, azt mondták, „bánderá”, „náciszté druzjá”. Katonaság után gyárban dolgoztam, mert tovább akartam tanulni, elvégezni a mérnöki kart. De amikor megláttam, hogy milyen ocsmány módon dolgoznak ott, hogy a mesterek brakkot csinálnak, és az a munka lényege, hogy ami elkészült, tegyék fel az autóra, vigyék el, aztán, ha széthullik a gazdánál, nem számít, elment tőle a kedvem. Az én környezetemben korábban nem ismertem ilyeneket. Én azt vallottam, hogy amit megcsinál az ember, azért felel is utána. Van, hogy sokallják, mennyit kérek el például egy lábtóért (létráért – a szerk.), mert az boltban olcsóbb. De én olyankor közlöm, hogy amíg élek, garanciát vállalok a munkámra, és annak biztosan nem fognak hamar lötyögni a fokai, mint a boltinak. Nem lehet itt csalni. A vevő nem lát bele a fába, de aki elkészíti az adott dolgot, az tudja, mi van belül, hogyan csinálta meg a munkát.

Igaz, nem lehet mindenkiből mesterember, de ott, ahol egy hasonlóan szép szakmát űznek, vagy akár „csak” kellőképpen megbecsülnek: „Legyen az Isten áldása e házon, sok bő kegyelmét az Úr ráruházzon. Gond, bú és fáradtság messzire távozzon, kegyes szemeivel az Úr rá vigyázzon” (Kertész Bertalan egyik vőfélyverse).

És zárásként egy „megköszönő”, szintén Kertész Bertalan versei közül, de most a „figyelemért”: „Szépen megköszönöm ezen szívességet, nyerjen ön helyette örök egészséget. Az egek urától sok boldog időket, a síron túl pedig örök dicsőséget.”

Akinek van kiegészítenivalója Tiszaásvány múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta