József Attila: Ki-be ugrál

2014. július 17., 07:15 , 705. szám

Ki-be ugrál a két szemem, úgy érzem.

Ha megbolondulok, ne bántsatok.

Erős karokkal fogjatok le szépen;

 

ha majd egész valómmal kancsitok –

ne mutassatok öklöt, úgy se látom.

A semmiből vissza ne rántsatok.

 

Gondoljátok meg: Ezen a világon

nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én,

az sincsen. Utolsó morzsáit rágom,

 

amíg elkészül ez a költemény...

Mint űrt a fényszóró, csupasz tekintet

kutatja bennem: Mit vétettem én,

 

hogy nem felelnek, akárhogyan intek,

hogy nem szeret, ki jog szerint enyém.

Ne higgyetek értetlen bűneimnek,

 

míg föl nem ment az odvas televény.

 

József Attila utolsó előtti életévében született a Ki-be ugrál című döbbenetes költemény. A betegségével régóta küszködő ember súlyosan tiszta gondolatait foglalja magába ez az ön- és helyzetelemzés. A versben nincs indulat, inkább beletörődést sugall, ugyanakkor fájdalmas érvei vannak: „Gondoljátok meg: Ezen a világon nincs senkim, semmim.” Nyugodtan kérdi: „mit vétett” ő, hogy „nem felelnek, akárhogyan int”. Nem vádol, csupán jelzi, hogy nem érti, miért nem figyelnek rá, de ebben benne van minden előzmény: hogy kéréseire fittyet hánytak a kortársak, vágyaira nem figyeltek, és hogy senki nem szerette úgy, amint azt ő szerette volna. Mindezeken túl pedig, a valóságos személyre történő valóságos utalások mellett, az „én”-nek egy költeményen belüli sajátossága szintén fölmerül: mégpedig az, hogy a versbeli „én” sosem azonos a művet létrehozó személlyel…

Penckófer János