Nagy ugrás volt az emberiség számára

Negyvenöt éve szállt le a Sas

„Houston, itt a Nyugalom bázis. A Sas leszállt.” Szűkszavú, katonás jelentés, amilyet az ember el is várhat egy berepülő pilótából lett űrhajóstól. Ám amikor 45 évvel ezelőtt, 1969. július 20-án Neil Armstrong, az Apollo–11 űrhajó parancsnoka ezt a rövid rádióüzenetet továbbította a Houstoni Űrközpontba, ez volt az első rádióüzenet, melyet egy ember egy idegen égitestről küldött planétánkra. S amikor a parancsnok a Sas névre „keresztelt” holdkomp létrájáról rálépett a Hold felszínére, ez volt az első lépés, melyet egy ember tett egy idegen égitest felszínén, 300 ezer kilométerre a jó öreg Földtől.

„Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” – jelentette ki a kozmonauta a Holdra-szálláskor. Későbbi visszaemlékezése szerint nem töprengett rajta, mit is mondjon, „csak” improvizált. Ám igen hatásos improvizáció volt… De mi mindennek kellett megtörténnie ahhoz, hogy azon a csaknem fél évszázaddal ezelőtti napon leszállhasson a Sas…

A NASA (National Aero­nautics and Space Ad­mi­nistration, magyarul: Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal) Apollo-programja egyszerre volt nagy horderejű tudományos projekt és a hidegháború részét képező szovjet–amerikai űrverseny döntő szakasza. Az űrverseny azt a kérdést volt hivatott tisztázni, hogy a két szuperhatalom közül melyik bizonyítja be a másik fölötti műszaki fölényét, s kezdetben a szovjetek álltak nyerésre, hiszen 1957. október 4-én sikeresen fellőtték a Föld első műholdját, a Szputnyik–1-et, majd 1961. április 12-én Jurij Gagarin – a Vosztok–1 űrhajó fedélzetén – az első emberként repült fel a világűrbe, és kerülte meg egyszer a földgolyót. Az egy évvel korábban hivatalba lépő amerikai Kennedy-adminisztráció előtt két terv szerepelt, melyek megvalósításával – tudományos horderejük révén – az Egyesült Államok a Szovjetunió elé vághatott: egy hatalmas, Föld körül keringő űrállomás megépítése vagy a Holdra szállás. John Fitzgerald Kennedy akkori amerikai elnök pedig az utóbbi, kockázatosabb, ám átütőbb sikerrel kecsegtető terv mellé állt. 1961. május 25-i kongresszusi beszédében kijelentette: az USA még az évtized vége előtt embereket juttat égi kísérőnkre, és biztonságosan haza is hozza őket. Ezt a bejelentést tekinthetjük az Apollo-program hivatalos kezdetének.

Wernher von Braun Amerikába került német mérnök tervei alapján kifejlesztették a több mint 100 méter magas Saturn V óriásrakétát, mely képes volt arra, hogy elindítsa az Apollo űrhajót a Holdig vezető útjára. Ám mivel a korabeli legjobb csillagászati távcsövekkel is csak kilométeres nagyságrendű felbontással készíthettek felvételeket égi kísérőnk felszínéről, megkezdődött az égitest űrszondákkal való intenzív kutatása. A Hold körüli pályára juttatott Lunar Orbiter szondákkal viszonylag közeli fényképeket készítettek kísérő égitestünkről, míg a Surveyor szondák már le is szálltak a Holdra, hogy testközelből tanulmányozzák annak kráterekkel szabdalt felszínét.

Időközben haladtak az űrhajó és a holdkomp kifejlesztését szolgáló kísérletek, melyeket beárnyékolt egy borzalmas tragédia: az Apollo–1 földi tesztpróbája során tűz ütött ki a kabinban, s mivel a három, benn lévő űrhajósnak nem sikerült kinyitnia a külső és belső részből álló ajtót, szörnyű halált haltak. Ezt követően részben áttervezték az űrhajót. Előbb csak Föld körüli pályára juttatva és onnan visszahozva tesztelték az Apollo-űrhajócsalád következő tagjait, 1968 karácsonyán pedig az Apollo–8 – az első űrhajóként – elérte és megkerülte a Holdat. Az Apollo–9-cel Föld körüli pályán tesztelték a holdkomp leválását és az űrhajóval való összekapcsolódását, míg az Apollo–10 már elrepült a Holdig, a komp – két űrhajóssal – levált az anyaűrhajóról, és 15 km-re megközelítette az égitest felszínét, majd visszatért az Apollo–10-hez, és pontos dokkolást hajtott végre rajta, s egyúttal felvételeket készített az Apollo–11 tervezett leszállási helyszínéről.

Mindezek után 1969. július 16-án a floridai Canavaral-fokról, a Kennedy Űrközpontból magasba emelkedett a Saturn V orrára szerelt Apollo–11, fedélzetén Neil Armstronggal, Edwin Aldrinnal és Michael Collins-szal. Három nap alatt elérték a Holdat, mely körül egy napig keringtek, majd Armstrong és Aldrin átszálltak a Sasba, míg Collins az anyaűrhajóban maradt. A komp leszállása azonban nem ment simán. Két ízben is ismeretlen eredetű számítógéphibát kellett megszűntetniük, majd alacsony pályára érve kiderült, hogy a felvételek alapján simának vélt leszállási helyen jókora sziklák hevernek, és egy nagy kráter tátong, melyek – leszállás esetén – életveszélyt jelentettek volna az űrhajósokra nézve. Ám Armstrong – kézi vezérléssel – bravúros manőversorozat eredményeként simán „Holdra tette” a Sast, majd előbb ő, később pedig Aldrin is kiszállt a kompból. Mintegy kétórás holdsétájuk során kitűzték az amerikai zászlót, felvételeket készítettek, elhelyezték a magukkal vitt tudományos műszereket, 21,55 kg-nyi holdkőzetet és holdport gyűjtöttek, és a holdkomp lábánál elhelyezték a magukkal vitt plakettet, melyen ez a felirat olvasható: „Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.” Azután az űrhajósok visszaszálltak a holdkompba, s begyújtva a felszálló fokozat hajtóművét, felemelkedtek a felszínről, majd simán összekapcsolódtak anyaűrhajójukkal, s július 24-én – a parancsnoki kabin három ejtőernyőjével – leereszkedtek a Csendes-óceánra, ahol az oda rendelt hadihajó fedélzetére vette őket.

A Holdra szállással Amerika megnyerte az űrversenyt, melyet lassan felváltott az űrhatalmak békés együttműködése. Az Apollo–11 sikeres felfedezőútja után még öt Apollo-űrhajó szállt le a Holdra, jelentős tudományos kutatómunkát végezve. Az Apollo–13 útja ugyan csaknem tragédiába torkollt, ám az űrközpont és a kozmonauták bravúros együttműködése eredményeként épségben sikerült hazahozni az űrhajósokat. Az Apollo–15, –16 és –17 űrhajók asztronautáinak munkáját már a Pavlics Ferenc amerikai magyar mérnök vezetésével kifejlesztett holdautó is segítette, majd 1972. decemberében, az utolsó Apollo-expedíció űrhajósainak visszatérésével idejekorán lezárult a sikeres program. A három, még tervezett expedíciót ugyanis politikai-pénzügyi okokból törölte a demokrata vezetést felváltó új, republikánus Nixon-adminisztráció. A felgyűjtött holdi kőzetminták vizsgálatai és a kihelyezett műszerek mérései azonban nagy mértékben gazdagították a Naprendszer kialakulásáról, történetéről, valamint a Föld–Hold-rendszer történelméről való ismereteinket.

Lajos Mihály