Illyés Gyula: Úrfelmutatás

2014. szeptember 11., 07:00 , 713. szám

Poharainkban már a hajnalcsillag tüzes

Tekintete sistereg… Barátaim, az én magányosságom

Nagyobb, mint ez az éj! Keserűbb, nehezebb

Volt nekem ez az éj, akár az óceán.

 

Nem veszem számra az isten nevét,

Ha nem látom szenvedésem okát,

Ha nincs kire panaszkodnom –

Lapulva szűköl, forog mellemben egy állat.

 

Egy állat, mely kínjaiban saját

Lábába harap. Nem vonít ő, tudja,

Üres az éj, az ég. Tudja, egyedül van.

 

Néma tanúja leszek halálig önmagamnak:

Bármit tegyek is, ártatlan vagyok.

 

Olyan érdekes gondolattársításokból lesz költeménnyé ez az Illyés Gyula-vers, melyeknek végső magyarázatot a cím hivatott adni. Az „úrfelmutatás” a szentmisék azon mozzanata, mikor a pap a népnek felmutatja a Krisztus testévé változtatott ostyát, valamint a Krisztus vérévé változtatott bort. Így aztán kézenfekvő azt gondolni, hogy ami e költeményben megfogalmazódik: átminősülés lesz. De a vers egésze némiképp ellentmond ennek. Mert elgondolható az átminősülés például az „éjszakáról”, melynek elmúltáról szól az első versszak, vagy a magányosságról, melynek szenvedélyességét a költő egy „szűkölő”, „forgó” állat képében érzékelteti, viszont a következő fontos verssor – „Néma tanúja leszek halálig önmagamnak” – már nem illeszkedik maradéktalanul ebbe. A „néma tanúról” csak áttételekkel lehet elgondolni az átminősülést, ráadásul az „üres éj” és „ég”, vagyis az „egyedüllét”, illetve az „ártatlanság” hangsúlyozása sem feltétlenül harmonizál a költemény szentmiséhez kötődő címével. Valamilyen világi értelmű úrfelmutatás szerint nyerhet végső magyarázatot e költemény…

Penckófer János