Szabó Lőrinc: Fölkelni

2014. szeptember 18., 07:00 , 714. szám

Rettenetes fölkelni reggel,

száz kézzel húz vissza az ágy;

folytatni kellene a tengert,

a puha, édes éjszakát.

 

Rettenetes fölkelni reggel

és élni megint józanon.

Pillámon tűszúrások égnek

s meggyógyulnak, ha lehunyom.

 

Minden porcikám visszavágyik

oda, ahol nincs öntudat.

Egyszer már csupa kényelemből

meg kéne ölnöm magamat.

 

– Meg hát! – morgom (s felébredek rá), –

meg hát, hisz oly fáradt vagyok!

Mit szólna, ha húznák a sírból,

mit szólna hozzá egy halott?!

 

Mit szólna! – És már talpra ugrom,

eh, mindegy, gyorsan fürdeni,

még a kabátot, hol az órám?

egész jó ez a reggeli…

 

De az szörnyű volt, szörnyű mégis

az a felkelés, az az ágy!

S nyújtózkodva nézek utánad,

álom, te boldog túlvilág.

 

A valósággal történő reggeli szembenézés nehézségét állítja a középpontba ez a Szabó Lőrinc-vers. De nem elvont fogalmakkal teszi ezt a költő, hanem a személyesség érdekességével. Így az egyes szám első személyű megszólalás olyan emberi tapasztalatról tudósít, mellyel könnyű azonosulnia mindenkinek. A költeménynek nincs is olyan eleme, amely ne tenné alkalmassá mai olvasásra. Erről különösen az utolsó előtti versszak győzi meg az embert, mikor egy tipikusnak is mondható „kapkodós” cselekvéssort mutat be a költő. Szinte mosolyogva ismerünk rá a „talpra ugrásra”, a „gyorsan fürdeni” reakcióra, majd a kabát és a karóra után matató kézre, vagy arra a fölvillanó gondolatra, hogy „egész jó ez a reggeli”. Ezáltal végképp meggyőző tud lenni a Fölkelni című vers megszólalója. Teljes egészében hihetővé tudja tenni azt a különös fájdalmat, mely az álomból ébredő embert ilyen szélsőséges kijelentésre ragadtatja: „Minden porcikám visszavágyik oda, ahol nincs öntudat. Egyszer már csupa kényelemből meg kéne ölnöm magamat.”

Penckófer János