Mácsek István 100 éves

2014. október 23., 06:30 , 719. szám
A Mácsek házaspár

Kőrösmezőn október 23-án ünnepelte 100. születésnapját Mácsek István, aki korához képest jó egészségnek örvend, csak a hallását vesztette el az utóbbi évben. Megérkezésünkkor éppen lapunkat, a Kárpátalját olvasgatta családi házuk konyhájában. A beszélgetés kissé nehézkesen ment, Pista bácsi számára papírlapra írtam a kérdéseimet, amelyekre ezt követően válaszolt.

Hamarosan bejött a konyhába a 91. életévét nemrég betöltött felesége, Mácsekné Zelinszki Margit, aki szintén bekapcsolódott a beszélgetésbe. Margit néni egy korábbi lábtörése miatt nehezen mozog, Pista bácsit viszont az zavarja a leginkább, hogy nem hallja a hangokat.

– Pista bácsi, mikor és hol született?

Mácsek István: – 1914. október 23-án születtem, az akkor Kőrösmezőhöz tartozó Feketetisza településen, azóta már van ott községháza is, már egy külön kis falucska. Ott nőttem fel, az édesapám, Mácsek Albin sokáig gátőr volt fent „Kozmescseken”, a Hoverla alatt, ott is laktunk egy időben. Volt egy bátyám, Mácsek Dezső, aki 1912-ben született. Én már tizenegy éves koromtól az erdészetben dolgoztam, gyerekként nem miden nap, mert nem volt mindig annyi sok munka.

1939 márciusában jöttek be a magyarok Kőrösmezőre, engem már szeptember elsejétől elküldtek tanulni erdészeti szakközépiskolába. Szeged-Rókuson tanultam két évet, utána visszajöttem Kőrösmezőre, ahol a vasútállomáson a fa raktározásáért és kiadásáért feleltem. A magyarok nagyon sokat építettek, és rengeteg épületfát vásároltak. Itt, Kőrösmezőn is építettek új laktanyákat, Lazescsinában (Mezőhát), Feketetiszában is. Sok szép épület is épült akkor itt, rendbe hozták mindenütt az utakat. 1943 októberében behívtak katonának, Szolyván szolgáltam, ahol nagyobbrészt irodai munkát végeztem. Csak egy évig voltam magyar katona, 1944 októberében szovjet fogságba estem. Azt követően négy évig voltam a Volga menti Kujbisevben egy szovjet hadifogolytáborban. A német foglyok befogadtak, de három súlyos operáción estem át az ott töltött négy év alatt. Vakbélműtéttel kezdődött, majd a jobb kezemet a gyárban teljesen összeroncsolta egy gép. Az orosz orvosok le akarták vágni. A német azt mondta nekik, hogy levágni később is le lehet, ő megpróbálja összerakni. Végül, látja, valóban összerakta, megmentette a kezemet. A lágerben megtanultam egy kicsit németül. Négy év után, 1948-ban engedtek haza. Nagyon gyenge koszt volt ott, hazafelé betértem a nagynénémhez Lonkára, ahol annyit ettem tojásrántottából, hogy gyomorhurutot kaptam, utána több mint hét évig nem tudtam rendesen étkezni. A feleségem juhfaggyú, tojás, méz és tej keverékéből készült népi gyógyszerrel tudta fokozatosan helyrehozni a gyomromat, de soha nem lett olyan, mint azelőtt volt.

– Munkába tudott állni, amikor hazajött?

Mácsek István: – Akkor itt még nagyon kevés tanult erdőőr volt, s általában képesítés nélkülieket alkalmaztak, de felvettek olyanokat is, akik értettek a szakmához. Az új hatalom által megszervezett erdőgazdaságban erdészmérnök-helyettesként vettek fel, majd hat éven keresztül különböző fontos beosztásokban dolgoztam az erdőgazdaságban. 1954-ben jöttek vissza a szovjetek által kiképzett első erdészeti szakemberek. Ekkor Trács, a nagy kommunista igazgató hirtelen „felfedezte”, hogy négy évig lágerben voltam, nem vagyok megbízható, nem dolgozhatok tovább felelős munkakörben. Akkor, úgymond, lefokoztak egyszerű erdőőrnek, a fizetésem a felére csökkent egyik hónapról a másikra.

– Mikor nősült meg?

Mácsek István: – '55-ben, 41 éves voltam akkor.

– Ekkor kapcsolódik be a beszélgetésbe Margit néni.

Mácsekné Zelinszki Margit: – Nekem volt egy előző házasságom, az első férjem Feketeardóba való volt, a Nagyszőlősi járásba. A háborúból visszajött, összeházasodtunk, de csak két évet éltünk együtt, tüdőbajban meghalt 1948-ban.

Mácsek Istvánnal 1955-ben házasodtunk össze. Vele kellett menjek Feketetiszába, mert ő nem akart ide, Kőrösmezőre jönni. Pedig lett volna hova, egyetlen gyereke voltam a szüleimnek. A községházán dolgoztam titkárnőként tíz évet, de ott kellett hagynom a munkámat. Öt évig éltünk ott, ő az erdészetben dolgozott erdőőrként, én pedig az ottani községházán még négy évig. Három gyermekünk született, két lány és egy fiú. Sajnos, a fiunk tavaly itthagyott bennünket. Három lányunokánk van és négy dédunokánk.

1958-ban kezdtük építeni ezt a házat itt, Kőrösmezőn. 1960 decemberében költöztünk le ide, s a szentestét már itt töltöttük. A féjrem később innen járt dolgozni, amíg el nem ment nyugdíjba. Én viszont itt már sehol nem kaptam akkor munkát, több esetben arra hivatkoztak, hogy azért nem vehetnek fel, mert a férjem megbízhatatlan, négy évig volt lágerben. Pár évvel a nyugdíjkorhatár elérése előtt vettek csak fel az erdőigazgatóságra gépírónőnek, mert az elődöm súlyosan megbetegedett, és a felhalmozódott munkát valakinek gyorsan meg kellett csinálni. Ennek ellenére a férjemnek csak 70 hrivnyával több a nyugdíja, mint az enyém, hiába dolgozott egész életében.

– Menjünk vissza egy kicsit az időben. Milyen volt itt, Kőrösmezőn az élet a csehek és a magyarok idején?

Mácsekné Zelinszki Margit: – Akkor sokkal több magyar élt itt, mint most. A kőrösmezői magyarok közül sokan élnek Máramarossszigeten, Magyarországon, sőt még Szlovenszkóba is sokan elmentek innen, akiknek arra volt rokonságuk. Egy biztos: ide kevesen tértek vissza a háború után, az én barátnőim, iskolatársaim közül szinte senki. Az apám, Zelinszki József vasutas volt, erősen magyar érzelmű ember, de semmi pénzért nem hagyta volna itt a faluját, ezt a hegyvidéket.

Tudja, Kőrösmezőn a csehek alatt is volt magyar iskola, de csak egyházi, négy elemi osztállyal. Tovább ruszinul vagy csehül lehetett tanulni a polgári iskolában. Én például cseh iskolába jártam. Apám nem akart az orosz iskolába adni, mert azt mondta, hogy az oroszok még ott is haszontalanok. Úgy is volt. Például az orosz polgáriba járó gyerekek szüleitől egyebet sem hallottam, csak azt, hogy mikor mit loptak el a gyerekeiktől a többiek. Emlékszem, még a fogason lógó kabátokról is volt, aki levagdosta a gombokat. Vérükben van a lopás.

A cseh polgári iskola egész más volt. Oda jártak a cseh fináncok, csendőrök, más hivatalnokok gyerekei mellett például a zsidó gyerekek. Egyetlen egy zsidó nem járt az orosz iskolába, pedig sok zsidó család élt itt akkoriban. Rajtuk kívül oda jártunk mi, magyarok is. Nagyon szép volt a cseh polgári iskola, és ott rend volt. Az épületben papucsban jártunk, és bármit felejtettem ott a padon, azt másnap ott találtam, ahol hagytam. Szigorúak voltak a csehek, de senkit nem ütöttek meg. Nagyon szerettem a cseh iskolába járni.

1938-ban fejeztem be az iskolát. Két másik lánnyal tanítónőnek akartunk továbbtanulni, már a lakást is megbeszélte az apám, de végül én itthon maradtam, a két másik lány elment. Azt mondta édesapám, ha minden rendben lesz, akkor elmegyek egy év múlva.

Harmincnyolc decemberében a csehek, fináncok, csendőrök, erdőőrök letették a fegyvert. Ezek a bitangok, akiknek a többsége a hágón túlról jött, fölvették és elkezdtek itten komédiázni. Nyitottak maguknak itt egy Ukrániát. Beültek a hivatalokba.

Mácsek István: – Rendetlenség, fejetlenség volt itt '38 végén. Nem volt munka, nem volt rendszeresen fizetés. '39-ben aztán kezdtek velünk, magyarokkal meg a zsidókkal csúfságolni. Voltak olyan magyar férfiak, akiket elvittek fel a havasra fogságba. Én minden vasárnap lejöttem ide a templomba Feketetiszából, hat kilométert gyalogoltam. 1939 márciusában, nem sokkal azelőtt, hogy bejöttek volna a magyarok, vasárnap reggel, mint máskor is, elindultam. Az egyik hídon találkoztam ukrán egyenruhás, fegyveres fiúkkal. Körülbelül húszan lehettek, én egyedül. Volt közöttük itteni is, aki mondta nekik, hogy magyar vagyok. A hídon körbeálltak, és egyiktől a másikhoz dobáltak. Végül ütöttek és rúgtak is. Nem tudtam mit csinálni, mert sokan voltak. Amikor összeestem, be akartak dobni a vízbe. Harminckilencben hosszú volt a tél, igaz, márciusban már meleg volt az idő, de a víz még jeges volt. Szerencsémre akkor is voltak jó emberek, a híd mellett lakók ekkor már kiabáltak rájuk, végül otthagytak, nem dobtak le a hídról. Ha ledobnak, úgy gondolom, hogy meg is haltam volna, a híd magas, a meder tele volt nagy kövekkel.

Pár nappal később hallottuk az ágyúlövéseket. Talán Husztról hallatszott el idáig, vagy közelebb is voltak harcok – nem tudom. De akkor már tudtuk, hogy jönnek a magyarok. Nagyon vártuk őket. Akik korábban elvették itt az erdőőröktől meg másoktól a fegyvereket, azok szaladtak a barátaiknak segíteni. De egy nap múlva már szaladtak visszafelé. Látták, hogy nincs esélyük. Az az igazság, hogy az idősebb ruszinok között is akadtak olyanok, akik örültek a magyaroknak.

Mi a bátyámmal biciklivel kétszer is lementünk Kőrösmezőre várni a magyar katonákat. Az első nap még oroszul kiabáltak a községházán, de láthatóan már meg voltak ijedve. Másnap viszont nagyon szép ünnepséggel fogadták a községháza előtt a magyar csapatokat. Hamarosan megjöttek a csendőrök is. Életem legszebb időszaka kezdődött akkor, de sajnos, nem tartott sokáig. Ha tovább maradhattak volna, ma nem így nézne ki Kőrösmező.

– A tőszomszédaik voltak Klimpusék, Dmitro Klimpus volt a Kárpáti Szics parancsnoka, neve bekerült a történelemkönyvekbe.

Mácsekné Zelinszki Margit: – Igen, ők nagy ukránok voltak. A felesége, Liza néni munkácsi volt és tisztán, szépen beszélt magyarul. A Klimpusok mind tudtak magyarul. Dmitro fiai, ha hazajönnek, mindig megkérdezik: Hogy van, Margit néni? De ők már ukránul, mert magyarul nem nagyon tudnak. Pedig az egyikük Budapesten volt ukrán nagykövet.

– Hogyan fogadták 1939-ben Kőrösmezőn a magyar hadsereget?

Mácsekné Zelinszki Margit: – Kőrösmezőre március 17-én értek a magyarok. El se tudom mondani, hogy milyen szép volt az a fogadtatás. Az ünnepélyes fogadtatásra lengyel katonatisztek is jöttek, örömükben, hogy megint lesz lengyel–magyar határ. A pódiumról beszéltek lengyelül, magyarul. Néztük, hogy milyen szépek a magyar katonák. 16 éves kislányok voltunk akkor, és úgy köszöntek nekünk, hogy „Kezicsókolom!” El se hiszi, hogy már ez is milyen jól esett. Leírhatatlan volt az örömünk, életem egyik legszebb napja volt. Sajnos, nem sokáig tartott. – Margit néni szemei ekkor könnybe lábadtak, majd így folytatta: Az oroszok féltek a magyaroktól, egyesek el is bújtak egy darabig. De nem csináltak nekik a magyarok semmi rosszat.

A magyarok alatt nagyon jó volt itt az élet, a magyar nép barátságos. Akkor éreztük, hogy nekünk is van szavunk. Az a nagy községháza tele volt magyar kislányokkal, fiúkkal, alkalmazottakkal. Engem is felvettek a vasúti jegypénztárba dolgozni. A magyarok becsületesek voltak. Milyen jó lett volna, ha minden úgy maradhatott volna.

De öt évvel később bejöttek az oroszok, a magyar férfiakat 18 éves kortól 50-ig mindet elvitték. Nagy részük soha nem jött haza. Öt Milcsevicset vittek el, akik nem tértek vissza, a nagynénémék házából hárman nem tértek vissza. Azt a népirtást a kőrösmezői magyarok máig nem heverték ki.

A kezdeti nehéz idők után a szovjetek alatt még sok magyar dolgozott üzletekben, a postán, az erdőhivatalban. Amióta Ukrajna van, Kőrösmezőn egyetlen magyar ember nincs felelős, vezető beosztásban.

Mácsek István: – A csendőrökre sem haragudott itt a tisztességes emberek közül senki. Emlékszem, Motruk valamit ellopott az édesanyjától, fiatal legény volt akkor. Az édesanyja nem tudta, hogy kire gyanakodjon, sokat nem spekulált, elment a csendőrségre, és bejelentette a lopást. A magyar csendőrök hamar kinyomozták, hogy ki lehetett a tettes. Találkoztak az édesapámmal, Mácsek Albinnal, elhívták magukkal tolmácsnak. Leültették a fiút, és az egyik csendőr szépen kérdezgette, hogy merre járt, amikor a lopás történt, kivel találkozott stb. Közben a másik csendőr vágott egy vesszőt, és azt előtte szépen faragni kezdte. Ő úgy megijedt a csendőrök határozott fellépésétől, meg attól a vékony vesszőtől, hogy abban a pillanatban megmondta, hogy hol van, amit az édesanyjától ellopott. „Na látod, ezt már rég megmondhattad volna” – mondták neki, és le is volt zárva az ügy. Motruk később, a szovjet időszakban híres milicista lett itt, de soha nem haragudott a magyarokra.

– Pista bácsi, mivel tölti napközben az idejét?

Mácsek István: – Nagyon megöregedtem, gyenge vagyok. Nem tudok dolgozni. Svédcseppet szedek, meg sokféle gyógyszert. Szinte ki se megyek a házból. Velünk él az egyik lányom, akinek nagyon sokat köszönhetek, mindig gondoskodik rólunk. Látja, újságot szoktam olvasni, a tévében mindig megnézem a híradót. Sajnos egyáltalán nem hallom már, hogy mit mondanak, de látom, hogy megint háborúznak ezek az oroszok. Ehhez nagyon értenek.

– Százéves tapasztalattal hogy gondolja, mi a hosszú élet titka?

Mácsek István: – Soha nem dohányoztam. A két kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor voltam részeg. Az is inkább legénykoromban fordult velem elő, de akkor is főként bort ittam, pálinkát soha. Magyar időben szerettem az Unikumot, néha-néha ittam egy-egy sört. Viszont az apám is jó vadász volt, elmondhatom, hogy gyerekkoromtól mindig vadhúst ettünk. Na, meg mindig dolgoztam az erdőn, a jó levegőn. Mozgás is kell az egészséghez. Én szerettem dolgozni, mindig sokat mozogtam.

Mácsekné Zelinszki Margit: – István bácsi optimista. Néhány évvel ezelőtt annyira beteg volt, hogy azt hittük meghal. Elhívattuk a papot, hogy gyóntassa meg. Mikor menni készült, Pista bácsi összeszedte az összes erejét és úgy búcsúzott el tőle: A viszontlátásra!

– Pista bácsi tőlünk is így búcsúzott. Erőt, egészséget kívánunk neki ezúton is.

Badó Zsolt