Petőfi Sándor: Édes öröm, ittalak már…

2014. november 13., 05:30 , 722. szám

Édes öröm, ittalak már,

És hova lett az a pohár,

Amelyből ittalak téged?

Összetörött, cseréppé lett.

 

Keserű bú, ittalak már,

És hova lett az a pohár,

Amelyből ittalak téged?

Összetörött, cseréppé lett.

 

Fényes nap a szív öröme,

Sötét felhő takarja be.

Sötét felhő a szív búja,

Szellő jön, és odább fújja.

 

Olyan vagyok, mint az árnyék,

Mintha temetőben járnék.

Elmúlt idő, elmúlt idő,

Te vagy, te vagy a temető.

 

A temető éjjelében

Bolygótűz az én vezérem.

Múlt napjaim sírja felett

Bolygótűz az emlékezet.

 

Mozdulni kezd a levegő,

Halk, de hűvös fuvalom jő,

És tőlem suttogva kérdi:

Nem legjobb-e sosem élni?

 

Az Édes öröm, ittalak már… című és kezdetű Petőfi-költemény nem kevesebbet, mint az élet értelmét kutatja, miközben az idő és az emberi emlékezet gondját helyezi a középpontba. Az első versszakban az öröm, a másodikban a bánat elillanó természetét fogalmazza meg, a későbbiekben pedig ezek szükségszerű váltakozásán gondolkodik el. A költemény végkicsengése viszont egyértelműen lemondó: az élet hiábavalóságával szemben érvként nem tud semmi fajsúlyosat felemlíteni. A költemény megírása idején költőnk mindössze huszonnégy esztendős, de lényegében rátapint a legfőbb emberi gondra. „Nem legjobb-e sosem élni?” – kérdezi a költő. És mivel ezzel a kérdéssel ér véget a költemény, lényegében az olvasót készteti válaszadásra. Az efféle gondáthelyezéstől viszont egyetlen verskedvelő sem szokott zavarba jönni. Sőt, némelyikünk kimondottan örül is neki. Hisz nagy szükség van időnként megállni, s mind az „édes öröm, ittalak már”, mind pedig a „keserű bú, ittalak már” jól ismert végletei között elgondolkodva, újra s újra észrevenni, milyen felmérhetetlen kincs, hogy élhetünk. Hogy a létezés csodájának részesei lehetünk…

Penckófer János