Aki Párizsra vetette vigyázó szemeit

2014. december 22., 17:25 , 728. szám

A magyar felvilágosodás kori irodalom megalapítói a magyar nemesi testőrség köréből kerültek ki, akiket Mária Terézia német-római császárnő, magyar királynő – fiatalemberekként – azért hívott udvarába, hogy elnémetesítse őket, ám ellenkező hatást ért el. A nyugat-európai irodalommal és a felvilágosodás eszméivel megismerkedett, szépírói tehetséggel megáldott testőrírók a magyar próza, dráma és költészet megújítását tűzték ki célul, s az ő vállaikról léptek tovább a felvilágosodás kori hazai literatúra későbbi képviselői, köztük a legradikálisabb politikai beállítottságú Batsányi János.

A mezővárosi kispolgár fia egy főúr irodalmi szalonjában
Batsányi (más változatban: Bacsányi) János 1763. május 9-én, Tapolcán látta meg a napvilágot. A hagyomány szerint édesapja „saru-vargaként”, vagyis suszterként kereste meg a maga és családja kenyerét. Famíliája azonban nemesi eredetűnek tartotta magát, s tény, hogy tagjai a környékbeli kisnemes családokkal házasodtak össze. Valószínű, hogy a nemesség legalsó rétegével kapcsolatot tartó mezővárosi polgárság képviselői voltak. A majdani irodalmár Keszthelyen, Veszprémben, Sopronban és a Pesti Piarista Gimnáziumban végezte el iskoláit. Ezt követően joghallgató lett a Nagyszombatról Budára, majd Pestre átköltözött egyetemen, ám a tanulásához szükséges anyagiakat csak úgy tudta előteremteni, hogy – legnagyobb szerencséjére – nevelői állást vállalt az egyik testőríró, Orczy Lőrinc hetedik, legkisebb gyermeke, István mellett.
Irodalmi ízlésének kialakulásában nagy szerepet játszott az Orczy-ház, mivel a báró megkedvelte az intelligens fiatalembert, s bevezette irodalmi szalonjába, ahol Batsányi megismerkedett a testőrírók műveivel. Első, 1785-ben, nyomtatásban megjelent munkáját, A magyaroknak vitézségét, Gasó István jezsuita szerzetes Nagyszombatban, 1745-ben megjelent, latin nyelvű, Bellica Hungarorum fortitudo c. könyvének szabad fordítását tanítványának ajánlotta, aki azonban ugyanebben az évben elhunyt, s így a szárnyait próbálgató fiatal irodalmár munka nélkül maradt. Az atyai jó barátjává lett, korábban a felvidéki Abaúj vármegye főispánjaként is tevékenykedő báró azonban álláshoz juttatta a Kassai Királyi Kamaránál, ahol gyakornok, majd írnok lett. Itt született meg első eredeti prózai műve, a Báróczi Sándor testőrírónak címzett Barátságos levél. Megismerkedett Verseghy Ferenccel, a később a Marseillaise-t elsőként magyarra fordító és a Martinovics-összeesküvésbe bekapcsolódó költővel, s talán az ő hatására írta a német rokokó stílusában született szerelmes dalkölteményeit (Fánnihoz, Klórishoz). Ezeknél érettebb lírai alkotása viszont az egyik ifjúkori szerelméhez írt, személyes érzelmekkel telített Esdeklő panasz.
Az első magyar irodalmi társaság megalapítása
1787. november 13. nevezetes dátum a magyar irodalomtörténetben. Kassán, Baróti Szabó Dávid költő lakásán a házigazda, valamint Batsányi és a nyelvújítás majdani vezéralakja, Kazinczy Ferenc ezen a napon alapította meg az első magyar irodalmi társaságot, a Kassai Magyar Társaságot, melyhez hamarosan országszerte sok költő, író csatlakozott. Az alapítók pedig megindították minden magyar irodalmi folyóirat elődjét és mintáját, a Magyar Museumot. A társadalom polgári átalakítása terén radikálisabb eszméket valló Batsányi és az akkor még óvatosabb, ám később a Martinovics-összeesküvésben részt vevő Kazinczy között azonban elmérgesedő politikai vita alakult ki, így a nyelvújítás későbbi vezéralakja elhagyta a lapot, s Orpheus címmel saját irodalmi folyóiratot alapított. Batsányi szerkesztőként az irodalmat a nemzeti lét minősítőjeként határozta meg, s ápolására tudós társaság, vagyis akadémia alapítását javasolta.
Tanulmányok és versek sorát tette közé. A fordításról c. tanulmányában megvédte barátja, Baróti Szabó Dávid Milton-fordítását (John Milton a XVII. sz. legnagyobb angol költője volt, Baróti pedig Elvesztett paradicsom c. művét ültette át nyelvünkre), s hitet tett amellett, hogy lehetséges, sőt kívánatos a tartalmi és formai szempontból egyaránt hű műfordítás. Maga is foglalkozott fordítással, magyarra ültetve át az Ossziáni dalok nem egyikét. Az Ossziáni dalok James Macpherson XVIII. századi skót költő szerzeményei voltak, ám úgy tűntette fel azokat, mintha egy koraközépkori skót dalnok, bárd írta volna meg azokat, s ő csak angolra fordította volna az elveszett, ősi skót (gael) nyelvű énekeket. A bárdok az ősi kelta népek, köztük a skótok, a wales-iek és az írek énekmondói voltak, az Ossziáni dalok pedig nagy hatást gyakoroltak a korabeli, sőt a későbbi európai irodalomra. S mint Batsányi egyik levelében írta, ő maga is bárdjává akart lenni a magyarságnak, azt téve, mint az ősi bárdok: terjeszteni a nemes erkölcsöket, a nemzeti hagyományokat, s dicsőíteni a szabadságot. Serkentő válasz c. versében az egész magyar történelmet felölelte, szembeállítva a dicsőséges múltat a nemzeti katasztrófákkal, felidézve a várnai és a mohácsi vereségek, a széthúzás és a vallásháborúk képét. Majd a jelenre fordította tekintetét, reménykedve a kulturális haladásban és a békében. Levél Szentjóbi Szabó Lászlóhoz (Szentjóbi korabeli költő volt) c. episztolájában (költői levelében) pedig fellépett azok ellen, akik vallási hovatartozásuk szerint ítélik meg ki jó hazafi, és ki nem az, s hitet tett amellett, hogy mindenkinek joga van a maga hite szerint imádni Istent, s nem szabad vallási alapon különbséget tenni a hazafiak között.
A szabadságvágy versei
1789. július 18-án Párizs népe megostromolta, bevette, majd később porig rombolta a Bastille várbörtönt, mely akkoriban ugyan már jóformán használaton kívül állt, de korábban bírósági tárgyalás nélkül, egyszerű királyi elfogatóparancs alapján is ide hurcolták az abszolút monarchia ellenségeit, s így a börtön-erőd a zsarnokság jelképévé vált. Bevételével kitört a nagy francia forradalom, melyet Batsányi A franciaországi változásokra c. versével üdvözölt, arra hívva fel a zsarnokokat és az általuk rabigában tartott nemzeteket, hogy vigyázó szemüket vessék a forradalmi Párizsra. Az uralkodókat egyenesen „hív jobbágyaik”, vagyis hű alattvalóik „felszentelt hóhérinak” titulálta, s ilyen mérvű uralkodóellenesség sem azelőtt, sem később, egészen Petőfi forradalmi verseiig (pl. A királyokhoz, Akasszátok fel a királyokat) nem jelentkezett a magyar irodalomban. S jóllehet, mind Batsányi, mind Petőfi túlzott, amikor általánosítva ítélte el az uralkodókat, hiszen jó szándékú és bölcs vezetők is voltak közöttük, de szép számban akadtak igazi zsarnokként hírhedté vált koronás fők is, s mindkét költő az utóbbiakra gondolt. A látó c. költeményében is a francia forradalmat dicsőítette, melyben a felvilágosodás legnemesebb eszméinek megvalósulását láttatja (a forradalom csak később fajult esztelen vérengzéssé), s papírra vetette a revolúció üzenetét: „Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság,/ Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!”
Az 1790-től 1792-ig uralkodó, s elődjéhez, II. Józsefhez hasonlóan felvilágosult uralkodónak számító II. Lipót uralma alatt, a jelentős mértékű sajtószabadságnak köszönhetően meg is jelenhettek a versek a Magyar Museumban. 1792-ben azonban a velejéig reakciós I. Ferenc császár-király lépett a trónra, s a következő évben, a kemény cenzúra jegyében a lapot betiltották.
1794-ben kibontakozott a Martinovics-összeesküvés, melynek vezetője, Martinovics Ignác kétes elem volt, korábban a császári titkosrendőrség ügynökeként ténykedett, ám megannyi igaz hazafi is csatlakozott az összeesküvéshez, Batsányi viszont nem, mert tudomást szerzett Martinovics sötét múltjáról. A szervezkedés még ugyanabban az esztendőben le is lepleződött, s a következő évben résztvevőit vagy kivégezték, vagy bebörtönözték. Batsányit is letartóztatták a benne való részvétel vádjával, ám azt nem sikerült rábizonyítaniuk. Kiderült viszont, hogy tudott az összeesküvésről, s az államellenes szervezkedés feljelentésének elmulasztása, valamint a per során hangoztatott forradalmi eszméi miatt egy évre elítélték. Előbb a budai várban, majd a hírhedt ausztriai kufsteini várbörtönben raboskodott, s az utóbbi helyen születtek meg a szabadságvágy legszebb megnyilvánulásai közé tartozó Kufsteini elégiák (pl. A rab és a madár, Tűnődés, A szenvedő). Egy részük lírai főszereplője maga a költő, másik részüket pedig kufsteini fogolytársa, az összeesküvésben ténylegesen részt vevő Szentjóbi Szabó László szenvedései ihlették.
Száműzetésben
Szabadulása után a Bécsi Császári Kamaránál vállalt hivatalnoki munkát. Sajtó alá dolgozta a némileg korábban alkotó Ányos Pál költő verseit, tovább dolgozott az Ossziáni dalok fordításán. 1805-ben feleségül vette a híres osztrák költőnőt, Gabriella Baumberget, akinek a verseit is kiadatta.
Az 1809-es francia–osztrák háború során, akárcsak az 1805-ös francia–orosz–osztrák konfliktus idején, I. Napóleon francia császár tönkreverte a Habsburg-hadakat, s akárcsak három évvel korábban, most is megszállta Bécset. Kiáltványt intézett a magyar nemességhez, hogy szakítson a Habsburgokkal (akiket ezzel is gyengíteni akart). Felhívását pedig Batsányi fordította magyarra. Nemességünk nagy része azonban kiváltságai eltörlésétől tartott, ha a Habsburgok helyett a forradalomból kinövő, a polgári haladás útját egyengető napóleoni császársággal szövetkezik, így a proklamációra osztrák-barát nemesi felkeléssel válaszolt, melynek a Habsburg-hadakkal egyesült seregét a franciák Győrnél legyőzték. A háború a schönbrunni békével és jelentős osztrák területvesztéssel zárult. Batsányinak viszont a napóleoni felhívás lefordítása miatt forró lett a talaj a talpa alatt, s a Bécset elhagyó francia csapatokkal együtt elhagyta a Habsburg Birodalmat. Feleségével Párizsba költözött. Francia hivatalnok lett, 1814-ben azonban az orosz–osztrák–porosz–svéd koalíció legyőzte Napóleont, a szövetségesek bevonultak Párizsba, lemondatták Napóleont, s visszaültették a trónra a forradalom által trónfosztott Bourbon-dinasztiát, királlyá koronázták XVIII. Lajost. (A következő évben a Földközi-tengeri Elba szigetére száműzött Napóleon még visszaszerezte császári trónját, ám a waterloo-i csatában az angol–porosz–holland csapatoktól végleges vereséget szenvedett, s további életét az Atlanti-óceáni Szent Ilona szigetére internálva töltötte el.) Batsányit pedig már 1814-ben, Párizsban letartóztatták az osztrákok, a morvaországi spielbergi várbörtönbe vetették, ahonnan ugyan 1816-ban szabadult, ám rendőri felügyelet alá helyezték, s hitvesével együtt a felső-ausztriai Linzet jelölték ki kényszerlakhelyéül. Verseit (természetesen nem a forradalmiakat) 1827-ben és 1835-ben még kiadathatta, s anyagi gondjai sem voltak, mivel a francia államtól nyugdíjat kapott, ám a magyar irodalmi életből kiszorult. 1845. május 12-én pedig ő is elindult a minden élők útján. (Források: A magyar irodalom története (főszerkesztő: Sőtér István), Hegedüs Géza: Bacsányi János, Wikipédia)              

Lajos Mihály