Bizonytalan, de eredményes évet zárt a beregszászi színház

2015. január 8., 09:18, 730. szám

Interjú Kacsur András színművésszel

Az Ukrajna számára nem könnyű 2014-es évben sok jó előadást láthattunk a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámi Színház társulatától. Terveiket alapvetően befolyásolja, hogy egyben maradhat-e a társulat, vagy besorozzák a színészek egy részét. Szilveszter tájékán Kacsur András színművésszel beszélgettünk a beregszászi színház elmúlt évéről, nehézségeikről és sikereikről.

– Milyen volt a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház 2014-es évada?

– A hazai előadások mellett változatlanul igyekszünk tájolni, azaz Beregszász mellett más kárpátaljai helyszíneken is fellépni. Legutóbb Técsőn és Ungváron jártunk. A terveink szerint hamarosan Viskre is eljutunk, ahol van egy felújított kultúrház, mely kultúrháznak megfelel, de túl magas és egyben alacsony belmagasságú színpada miatt nagyon nehéz ott játszani. Legutóbb Visken a Liliomfit mutattuk be, amelyben a színésznek fel kell másznia a szekérre, ami bizony nehézséget okozott. Nemrég viszont Técsőn nyolc fok volt a kultúrházban, ami eredményesen támogatta több színész szervezetében az influenza felerősödését.

– Mit láthatunk Ungváron a magyar kultúra napján az elmúlt évben színpadra állított darabok közül?

– Valószínűleg a Zoltán újratemetve c., a kárpátaljai magyarság közelmúltját feldolgozó darabunkat, amelyet egy budapesti ember írt, de meglepően jó hely- és nyelvismerettel. Olyan szláv szavakat ejtünk ki magyarul a szövegkönyv szerint, amelyeket csak mi ismerünk, például „plaszmasz kröska bánkira” meg „zapekánka”. Hogy lehetne ezt magyarra fordítani? Sehogy, ez nálunk magyarul van. Zelei Miklós nagyon jó szöveget adott át nekünk, és mint utólag kiderült, egyetért azzal, ahogyan előadássá formáltuk a darabját. Meggyőződésem, hogy jó előadást csináltunk belőle „köszönhetően” a kárpátaljai magyarság által megélt történelmi helyzetnek, e helyzet következményeinek, és köszönhetően a rendezőnek, Vidnyánszky Attilának, aki nem okítani és nem megbotránkoztatni próbál egy-egy előadásával. Attila kellő érzékenységgel dolgozott a darabon, nem tette patika-tisztává, nem sterilizálta. Budapesten is játszottuk már, és  ott is értette a közönség, nevetett, ahol nevetni lehetett. A szláv kifejezéseket persze nem értették, de megtapsolták a végén, hogy hurrá, láttunk egy jó darabot. A kárpátaljai közönség végigbőgte az előadást, hiszen ők értik és érzik is azt, méghozzá úgy, ahogyan senki más az egész világon, hisz rólunk szól. Remélem, sikerül még sokszor és sok helyszínen bemutatnunk Kárpátalján. A szervezést egy kicsit megnehezíti, hogy három olyan színészkollégánk is szerepel a darabban, aki rendszeresen játszik a budapesti Nemzeti Színházban. Emiatt nem egyszerű időpontokat egyeztetni, de biztos vagyok benne, hogy játszani fogjuk az előadást.

– Hogyan érintette a társulatot az ukrajnai háborús konfliktus?

– Idén, március 7-én volt egy bemutatónk, az Öngyilkosok klubja, annak a főpróbahetével egy időben kezdődtek a kelet-ukrajnai események, ami már akkor beletúrt a társulat életébe. Behívásokkal és egyebekkel rémísztgettek, és rémisztgetnek most is, sőt már sorkatonai szolgálattal is. Nyilván felbolydult a társulat, hisz a színész is ember, ugyanúgy kenyeret vásárol és villanyszámlát fizet, nem mindig egyszerű elvonatkoztatni a hétköznapi élettől. Nyáron Gyulán játszottunk, amikor két társulati tag behívót kapott, és az előadás közben azon morfondíroztunk, hogy most akkor jöjjenek haza, vagy inkább ne. Látszólag ezek embert próbáló és kiváló alkalmak a bizonyításra egy közösség szempontjából, de az egyes ember szemszögéből egy nehezen túlélhető valóság. Viszont, ha közülünk, színészek közül néhányat behívnának katonáskodni, akkor megbénulna a társulatunk élete, tulajdonképpen semmit sem tudnánk játszani. Szerencsére a társulati tagok közül még senkit nem vittek el katonának. Szerintem a kárpátaljai magyar színész dolga az, hogy színházat csináljon ennek a 150 ezres magyarságnak.

– Egyelőre az ukrán állam a gazdasági nehézségek ellenére is finanszírozza a színház működését…

– Az ukrán állam soha nem kényeztetett el minket ezen a téren. De amióta „megyei” színház lettünk, azóta nem késnek a fizetések. Azt nem mondom, hogy hű, de nagyok a bérek. Nem unjuk még a Maldív-szigeteket, itthon is el tudjuk költeni a pénzünket. De végre rend van ezen a téren, és rendszer – hála Istennek! Viszont az előadásaink nem ukrajnai pénzekből készülnek, hanem pályázatokon elnyert forrásokból, mindig ahhoz igazítva a terveket, hogy mennyi pénzt tudtunk elnyerni a különféle pályázatokon. Ettől függ a következő, 2015-ös évadunk is.

– Milyen fejlesztések történtek 2014-ben a beregszászi színházban?

– Két hete már úgy adják ki a színházban a jegyeket, hogy azok helyre szólnak, ami fontos előrelépés, még akkor is, ha csak egy adminisztratív intézkedés. Műsorterv is olvasható az ajtón, ami meglehetősen képlékeny szokott lenni, és elég gyakran változik – nem kis kavarodást és felháborodást okozva néha –, de fontos, hogy legyenek ilyen, a stabilitás irányába tett lépések. Ezek apróságok, de igenis fontosak ahhoz, hogy rend legyen, és egy intézmény jól működjön. Azt hiszem, sok javítani, változtatni való akad még a színházban.
Vidnyánszky Attila szeret minket és gondoskodik rólunk, nem véletlenül ő a színház főrendezője mind a mai napig, és az is marad szerintem, amíg színház a színház. De nem mindig marad ideje és kapacitása a napi gondok megoldására. Neki köszönhető viszont, hogy a Nemzeti Színházban a beregszászi színház produkciói rendszeresen láthatóak, ami gazdagítja az egyébként is változatos budapesti színházi kínálatot. A beregszászi előadásoknak mindig van közönségük. A mi társulatunk „bája” szerintem abban van, hogy minden fellépésünket élvezzük, nem csak lejátsszuk rutinból  az előadást, mert most játszani kell.

– A társulat több új rendezővel is dolgozott az elmúlt időszakban…

– Valóban sok rendező megfordult nálunk. Itt van például Vlad Trojickij, aki Moszkvában végzett rendezői szakot, sikeres üzletember és saját színháza van.  Szeretem, ahogyan dolgozik. Említhetném még Árkossy Árpádot, vagy egykori évfolyamtársunkat, Katkó Ferencet, aki visszatért Kijevbe, és ott rendezői szakon tanul. Neki köszönhető a Lila ákác című előadás.  Ahány ember, annyi világnézet, annyi munkamódszer. Bízom benne, hogy 2015-ben is sikerül majd hasonló előadásokkal megörvendeztetnünk a közönségünket.

Badó Zsolt