Csukás István: Januári hó hull

2015. január 8., 09:38 , 730. szám

Januári hó hull, fehér lesz minden,
tiszta lapot nyit az új év.
Mit írunk rá? Itt a nagy lehetőség,
egy pillanatra költő lesz mindenki,
a hóra íródik a közös költemény!
Áhítattal figyelem, mint jó kolléga,
s igazán csak egy kicsit vagyok irigy.
A rigó menekülő csillagokat ír,
zaklatott ritmusa kihagyó szívverés,
a macska talpa sötéten pontozza
a sorvégeket, pont, pont, pont, lehet tűnődni,
lehet borzongani, hogy semmi se változott,
s hogy erről sohasem a vers tehet.
De bosszúsan eltörli e sorokat az ég,
belepi hóval, s rábólint a bennünk
lapító, mi is? Talán a remény,
vagyis az az összevissza fércelt szövevény,
hogy mindenáron élni akarunk,
ha lehet, persze büszkén, önérzetesen,
ha nem, hát valahogy, s mohón
várjuk-olvassuk a biztatást, íme,
szánkó siklik gyerek-fenék alatt,
muzsika szól: vidám kacagás,
röpítik hegyen-völgyön a kottavonalak,
ez igen, ez szép, e végtelenbe-utazás!
Meg is állhatunk e derűs képnél,
de hull a hó s belepi puhán ezt is,
kell a hely, mert még sok az írnivaló,
el lehet merengeni ezen is, de már
nem bírom tovább, viszket bennem a költő,
öltözöm és sétálok egy verssorra valót!

 

A Januári hó hull Csukás István felnőtteknek szóló verse. Mirr-Murr, Pom Pom vagy a Süsü nevű sárkány halhatatlan mesefiguráinak megteremtője most a valóság megszokott tapasztalatából nem kíván kilépni. A költői szemlélet az, ami emelkedetté, s ezáltal varázslatossá, izgalmassá, eredetivé teszi e művet. Abból indul ki, hogy az új év új lehetőséget kínál: megírhatjuk közös költeményünket a tiszta, fehér lapra: a hóval belepett világra. Először a rigó ír. Aztán a macska. És így írnak a szánkózó gyerekek. Végső soron minden állat, ember nyomot hagyhat ezen a közös „papíron”.
Különösen szép gondolat, hogy e készülő költemény olvasója, a versbeni személy valami reményteljességet szeretne látni. Mert a remény, ez az „összevissza fércelt szövevény, hogy mindenáron élni akarunk, ha lehet, persze büszkén, önérzetesen, ha nem, hát valahogy”, mindennél fontosabb. Így a rigó és a macska „írásánál” jobban tetszik az „égnek” a szánkózó gyerekek „írása”. De végül ezt is új hóréteggel fedi be: mindenkinek legyen tiszta lapja. És ekkor a versbeni személy már nem bírja tovább, elindul, hogy végre ő is rásétálhassa e hópapírra a maga verssorát. Hogy ő is hozzátehesse a magáét az új esztendő új, közös költeményéhez…

Penckófer János