Ismerd meg a múltadat

Napjainkban egyre többet hallhatunk különböző értékekről, az értékteremtésről és a meglévő értékek megőrzéséről a család, az emberi kapcsolatok, a művészet vagy épp a természet vonatkozásában. Az érték: „Valaminek az a tulajdonsága, amely a társadalom és az egyén számára való fontosságát fejezi ki.” „Becses tulajdonság.” „Az a pénzösszeg, amelyet valamely áruért fizetnek.” „Emberi szükségletet kielégítő anyag, termék, áru.” „Nagyra becsült személy.” „Valaminek az a tulajdonsága, hogy értékálló.” „Szilárd, állandó értékű.” Örvendetes, hogy a fent említett területeken kívül nemzeti értékeinkre s azok megőrzésére is egyre nagyobb hangsúly esik. E tekintetben érték minden nép ajkán született dal, minden jeles termék, amelyet magyar ember alkotott, minden tárgy, történet, szokás, amelyet ma már kevesen ismernek, de amelynek megmaradásáért küzdünk. Rovatunkban most azt igyekszünk bemutatni, hogy a munkácsi járási Barkaszó magyar közössége milyen értékek megmentése mentén tevékenykedik.

Csúcsteljesítmény

A hungarikum: „Megkülönböztetésre, kiemelésre méltó érték, amely a magyarságra jellemző tulajdonságával, egyediségével, különlegességével, minőségével a magyarság csúcsteljesítménye, amelyet külföldön és belföldön egyaránt a magyarság eredményeként, kiemelt értékként tartanak számon…” A hungarikum szót hallván sokaknak valószínűleg a kalocsai hímzés, a szürkemarha, a Zsolnay-kerámia vagy épp a matyó népművészet juthat eszébe, s sokan talán nem is tudják, hogy a magyarság kiemelt értékeinek sorát immár a szikvíz is gyarapítja. A Barkaszón nagyjából 40 éven át működött szikvízüzemről az alapító György Imre dédunokája, György Zsolt mesélt.
Az üzem az okmányok szerint 1922-ben alakult. Málna- és citromízesítésű szörpöt, limonádét és hagyományos szikvizet is előállított. A szén-dioxidot egy gép „nyomta bele” a kútvizet tartalmazó palackba. A különböző italokat szekéren hordták ki a környező falvakba. Az előállításhoz szükséges, akkor még modernnek számító technológiát Budapestről rendelték meg. Érdekesség, hogy a félliteres limonádésüvegeknek nem volt dugójuk. Az üveg egy apró, színes üveggolyót tartalmazott, amely a szénsavtól felemelkedett egészen az üveg szájáig, s ha inni akart valaki, csak el kellett nyomnia. Ezek a limonádék valódi gyümölcsszörp felhasználásával készültek. Az üzemben annak alapítója és felesége, Irma dolgoztak, illetve a családtagok. Hogy egész pontosan mennyi szikvizet és limonádét állítottak elő napi szinten, nem lehet tudni, viszont 1–3 literes szikvizes és félliteres limonádés-üvegekből több száz darab is volt hajdan, s nagy valószínűséggel ezeket nap mint nap megtöltötték.
A szikvízüzem a 60-as évek közepéig működött. Akkor az államosítás miatt be akarták zárni, elvenni a felszerelést, az üvegeket, a gyártó berendezést a „közös tulajdon” jegyében. A padlás gerendasora közé rejtve sikerült megmenteni az üvegek egy részét. Zsolt megőrizte a többféle színben és kivitelben készített üvegek árjegyzékét, az üzem adásvételi okmányait, alaprajzát, iparűzési engedélyét, telekvételi elismervényét (pontosabban „elösmervényét”) is.

Meglátni az értéket

Vladimir Ibolya egy azon kézművesek közül, akik nem haboznak átadni tudásukat a fiatalabb nemzedékeknek.
– Gyerekkoromban nagy divat volt itt a neccelés. Tizenkét évesek voltunk az ikertestvéremmel, amikor elveszítettük az édesapánkat. Ezzel biztosítottuk a megélhetést. Vagy továbbadtuk valakinek a munkákat, aki elvitte azokat a piacra, vagy édesanyám maga adta el a neccelt függönyöket, abroszokat. Kisebb dolgokat nem készítettünk. Fiatal koromban nem néztem úgy soha tévét, hogy csak arra összpontosítottam volna, mert mindig kézimunkáztam közben. Hétvégenként szinte hiányzott, hogy nem vehettem elő a varrást, mert szombaton a házimunkával kellett inkább foglalkoznom, a vasárnapot pedig mindig megtartottuk a pihenés napjának. A középiskola befejezése után irodában kezdtem el dolgozni. A szomszéd néni az ungvári filharmóniának hímzett. Tőle sajátítottam el én is ezt a technikát, de igazából nem sok tanításra volt szükség. 1972 körül én is elkezdtem oda varrni. A munka mellett foglalkoztam ezzel, méghozzá nagy örömmel. 1991-ig dolgoztam be oda. Akkor felkeresett Budapestről egy népművészeti bolt Kárpátaljáról elszármazott tulajdonosa. Olyan személyeket keresett, akik kézzel hímeznek, s engem ajánlottak neki. Meg is nézte a munkáimat, mert számára csak olyan felelt meg, amelynek olyan volt a fonáka, mint a színe. Ma már ritkábban van időm varrni, de tartjuk a kapcsolatot. Sablonokat, mintákat például Szernyéről is kaptam a munkához Orbán Irénkétől (őt rovatunk legutóbbi részében mutattuk be – a szerk.). Amikor én áttértem a hímzésre, akkor a testvérem kötögetni kezdett. Isten engem ezzel az adottsággal ajándékozott meg: hajlamom és kedvem is volt ezt csinálni. Szerettem volna továbbadni a tudást, hogy ne vesszen el a családban. Van egy 10 és egy 6 éves unokám, akik azonnal odajönnek hozzám, ha esténként leülök dolgozni. Kirajzolok nekik egy kis mintát, és azon gyakorolnak. Van rá hajlamuk, és szeretik is. De vannak, akik nem látják benne az értéket, azt, hogy milyen munka van benne.

Hajtsd ki a lányod

2008-ban Fakász Valéria, a Barkaszói Középiskola magyartanára kezdeményezésére gyűjtötték össze (első kézből, a szülők, nagyszülők segítségét, emlékeit felhasználva) a különböző évszakokhoz, jeles napokhoz kötődő népszokásokat, hiedelmeket, a településhez kötődő ételek receptjeit, a különböző események (pl. tollfosztó, adventikoszorú-készítés) leírását az iskola diákjai. A begyűjtött adatokat dolgozatok formájában foglalták össze, s mindezekből egy vetélkedőt is szerveztek a tanulóknak. A hasonló kezdeményezések nagyban hozzájárulnak tárgyi és szellemi örökségünk fennmaradásához egyaránt. Hiszen számos szokás van, amellyel már csak így találkozhatunk. Ilyen a szűzgulyahajtás is.
Az egyedülálló lányok réme a pillanat, amikor (újra) megkérdezik: „Mikor mész már férjhez?”. De egy fél évszázaddal ezelőtt a barkaszói lányokat egy ennél jóval zavarba ejtőbb mondattal is megörvendeztették. Húshagyó kedden szólították fel a falu ifjú vőlegényjelöltjei az apósjelölteket, hogy adják ki eladósorban maradt leányukat, mégpedig a következő rigmussal: „Akinek van szűz leánya, hajtsa ki a szűzgulyába. Heje-huja-hajj!”

Kereszt és koszorú

Szanyi Éva sok-sok év óta hasznosítja a hímzésben megmutatkozó hajlamát, tehetségét.
– Fiatalasszonyként kezdtem el ezzel foglalkozni. Láttam hímzett munkákat, és azt gondoltam, én is meg tudnám csinálni. Szülési szabadságon voltam, de szerettem volna pénzt is keresni. A faluból sokan kézimunkáztak a Filharmóniának. A csoportvezető adott nekem egy kis darab kirajzolt szalvétát, én kivarrtam, és kaptam is munkát. Kirajzolt mintájú ruhadarabokat, fellépő ruhákat kaptunk, pamuttal együtt, nekünk csak a hímzés volt már a dolgunk. Darab után kaptuk a fizetésünket. Határidőre dolgoztunk, sokszor egész éjjel a keresztszemes munkák fölött ültem. Külföldre, Amerikába, Németországba is kerültek munkáim. Magamnak is készítettem kézimunkákat, s ha közülük valakinek megtetszett valami, eladtam. Néhány éve én készítem a helyi iskolásoknak a ballagótáskákat. De nagyobb munkákkal már nem foglalkozom. A fiatalok pedig nem nagyon akarják megtanulni ezt. Sokan szépnek tartják a kézimunkákat, de drágának. Holott annyi munka van velük…
Tavaly óta koszorúkat is készítek. Van egy barátnőm Budapesten, aki virágkötészettel foglalkozik. Mindenszentek előtt segítettem neki a munkában. Eleinte csak a keze alá dolgoztam, aztán hozzáfogtam magam is. A szükséges részeket Magyarországon és Munkácson szerzem be. De készítek csokrokat, kopogtatókat, adventi koszorúkat is.

240 atmoszféra

Malom és olajütő is működik Barkaszón, régi, felújított kolhozgépekkel – tudtuk meg Scserbánics Vjacseszlávtól. A malomban naponta 10 tonna búzát is lisztté őrölnek. Az olajütőbe Kárpátalja számos településéről saját termelésű és vásárolt napraforgót is visznek.
Az értékes magokból összességében négy gép, s persze az olajütő három dolgozójának munkája révén nyerik ki a háztartásokban nélkülözhetetlen olajat. Először a magok megtisztítása zajlik. Egy gép szabadítja meg a magokat a héjuktól, amit aztán a kemence fűtésére használnak. A magvakat aztán ledarálják, az őrlemény pedig a kemencébe kerül, amelyben egy lapáton 40 percig forog és perzselődik. Ezután a présbe kerül, amely 240 atmoszféra nyomással kisajtolja belőle az olajat. Hét óra leforgása alatt így 7-800 kilogramm magot sajtolnak ki. Száz kilogramból, ha jó a mag, akkor akár 35 liter olaj is nyerhető. Ha kevésbé jó a minősége, akkor csak 20. Az itt készülő olajat helyben értékesítik is.
Bár régen szinte minden kolhozban volt malom és olajütő, mára csak ez működik Kárpátalján – hivatalosan is. Napraforgóval ugyan sokan foglalkoznak ma is, azonban a legtöbb helyen hidegen sajtolják.

„Hej, égig-nyúló giz-gazok, hát nincsen itt virág?”

Koncz Sándor a 70-es években kezdett el brigádvezetőként dolgozni a kolhozban. Hajdan a hatalmas földterületeket lovakkal és kézi erővel művelték meg, s lassacskán előkerültek a földből a régen használt patkók, cserépedények, használati tárgyak darabjai. Koncz Sándor pedig, aki mindig is vonzódott a régiségek iránt, s úgy tartja, a szépség és a művészet megnyugvást és örömet ad az embernek, megszerette mindezeket, s komolyabban is elkezdett foglalkozni velük. Később pedig felfedezte fontosságukat is, mégpedig hogy a megmentett tárgyakat szemlélve a fiatalok is megismerkedhetnek azzal, hogy a „régi” emberek mennyi verejtékes munka, mennyi küszködés árán gazdálkodtak, dolgoztak, s értek el termést abból a földből, amelynek nagy része mára, sajnos, tönkrement. A földet elődeink szerették, hiszen a hazát és a kenyeret jelentette számukra, továbbá ez jelentette a természet alapját is. A vásárolt vagy rokonoktól, barátoktól összegyűjtött és megmentett tárgyak megőrizték természetes adottságaikat, eszmei értéküket, a különböző tárgyak pedig sokéves használat után sem romlottak el. Sándor szerint fontos, hogy az akkori és jelenlegi körülmények közti különbséget ismerjük.
A régiséggyűjtő és régiségrajongó beszélgetésünk alkalmával Ady Endre A magyar Ugaron című versének egy részletét idézte: „Lehajlok a szent humuszig, e szűzi földön valami rág. Hej, égig-nyúló giz-gazok, hát nincsen itt virág?” A gazdaság ugyan, mint mondta, tönkrement, de megmaradtak az értékek. A cséphadarót például nem csupán a gyűjtemény, de Barkaszó címere is őrzi. A favillák, érmék, cserépedények, korsók, különböző használati tárgyak és munkaeszközök, rézmozsár, favilla, vasaló, hurkatöltő, tengeridaráló és számos más tárgy, amelyeket Sándor megmentett, letisztogatott és rendbe hozott, ma két külön szoba berendezését képezik. A szépségen kívül eszmei értékkel is bírnak, mindemellett pedig a leleményes paraszti észről és logikáról is egyértelműen tanúskodnak a mai, modern világban, amely „egyik kézzel ad, a másikkal elvesz”.
Azt, ami már elveszett, tönkrement, sajnos, nem lehet visszahozni az enyészetből. De azt, amit két kezünkkel még érinthetünk, ha a padlás egy eldugott sarkában van is, vagy épp kissé megkopott emlékként él, esetleg egy elsárgult régi papírdarab őrzi, de még megvan, azt meg is őrizhetjük. Ehhez csak annyi kell, hogy észrevegyük annak a „társadalom és az egyén számára való fontosságát”, „becses tulajdonságát”. Abból pedig minden bizonnyal bőven akad.
Akinek van kiegészítenivalója Barkaszó múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta