Kölcsey Ferenc: A földhez

Szent kebeledből
Fesle ki hajdan
Az emberi nem,
S szent kebeledbe
Tér meg ismétlen
A napok szálltával,
Föld, hüv anyánk!

Mégis az ember
Téged elhagyván
Csillagokig fel
Vágyakozik,
S lebegő szárnnyal
Készül törni
Útat magának
A nap felé;
De visszahanyatlik
Küzdése közt,
S légi szeleknek
Játéka leszen,
Mint barna felhők
A sziklatetőn.

De te, szent anya,
Délceg gyermekedet
Várod öleddel
És kebeledben
Nyugtatod őt,
Lenge füvekből
Szőve reája
Hűs fedelet.

Aki azt állítaná, hogy Kölcsey Ferencben a földkerekség valamennyi magyar versolvasója csakis a Himnusz költőjét látja, aligha tévedne nagyot. És nem is lehet ebben semmi kivetnivalót találni. Aki olyan verset ír, mint az „Isten, áldd meg a magyart!” kezdetű mű, és amely 1823 után hamarosan egy egész nemzet létét-sorsát szimbolizáló imádsággá alakul, annak a költőnek talán nincs is szüksége egyéb műre. Neve örökre fennmarad.
Csakhogy a költői lét másféle belső parancs szerint működik. A költő sorra írja műveit, túlságosan nem foglalkozik azok fogadtatásával. Az itt olvasható A földhez című vers is csupán egy a sok Kölcsey-mű közül. Nem is nevezhetjük közismertnek, legfeljebb azok körében, akik szeretik a Himnusz által naggyá lett szerzőnk kevésbé ismert verseit is olvasgatni. Azoknak viszont igazi csemege. De az lehet mindenkinek, aki a régi magyar nyelvi hangzást és szófűzést kedveli, sőt azoknak is, akik nem. Hisz minden régiségen túl A földhez azt az örök igazságot foglalja magába, melyet aforizmáktól kezdve könnyűzenei slágerekig az ember úgy szokott megfogalmazni, hogy az élet mindössze pár arasznyi repülés földtől a földig. Vagy a keresztényi filozófia és tanítás szavaival: porból lettünk s porrá leszünk…

Penckófer János