Csoóri Sándor: A hosszú tél zsoltára

Hosszú ez a tél, nem akar elmúlni soha.
Belerokkantak már az egyéves galambok is.
Elloncsosodva topognak a háztetőkön,
mint leszázalékolt éjjeliőr a fatelepen.

Elmúlt húshagyókedd, elmúlt hamvazószerda,
de hamvas barkabomlás helyett inkább havazik,
pedig a régi hó még    
ott ül a köszvényes bokrok alatt.

Újságok, pléhdobozok, lefejezett kaucsukbabák
roncsai közt sétál szemem. Ilyen romosnak
tudom elképzelni belül a szívemet is.
Háborúban leszakadt hidak emlékével vagyok tele.

Hidegek a kilincsek, a kézfejek, az utcák.
Az egymást figyelő szemek közt is
csak egy dermedt komp úszik oda-vissza,
egyetlen varjúval a jégszálkás fedélzeten.

Emlékszem még minden tavaszra, minden nyárra.
Ezer évre elég madárcsicsergést őrzök a párnám alatt,
de őrültnek kellene lennem, gatyás bolondnak,
ha emlékeimben meg is bíznék.

Isten elaludt. Alszik az ősremény is.
A tündérszemeket utánzó, nagy téli hősugárzók
csak ellustítanak. A bőrömön belül
magamnak kell új vágyra biztatnom magam.

A tél emigránsait hallom toporogni
minden időből: mellkasba fojtott káromkodást és köhögést.
S megcsap valami forróság is: a régi szájakból
tüntető, tüzes lehelet árad a szemem közé.

A hosszú tél zsoltára című Csoóri Sándor-vers egy várakozás jellegzetes körülményeiről tudósít, de igencsak összetett módon teszi ezt. Azzal, hogy a költő zsoltárnak nevezi művét, imádság jelleget is kölcsönöz versének.
A költemény annyi tárgyiasságot vonultat fel, hogy az olvasónak elég számbavételeznie azokat. Mindjárt feltűnnek az „újságok, pléhdobozok, lefejezett kaucsukbabák roncsai”. Ezek között „sétáltatja” „szemét” a versbeli beszélő. De az ugyancsak feltűnő, hogy szinte minden „romos” e várakozásban. Még a megnyilatkozó szíve is. Amikor pedig kijelenti, hogy „háborúban leszakadt hidak emlékével” van tele a gondolatvilága, történelmi dimenziót nyit a helyzet leírásához. Így A hosszú tél zsoltára lassan olyan várakozásról kezd tudósítani, melyet szimbolikus jelentésében tudunk csak megérteni igazán. Ebben erősít meg minket a hideg és a meleg szembeállítása: egyik oldalon a hideg „kilincsek, kézfejek, utcák” és a „dermedt komp” tárgyias valósága, a másikon pedig mindenekelőtt a „tél emigránsainak” szájából áradó „tüzes lehelet” elképzelt világa. És ha a történelmi dimenzióhoz azt is hozzávesszük, hogy e várakozás a húshagyókedd és hamvazószerda utáni napokban-hetekben zajlik – tehát a feltámadásra várakozás ideje alatt –, még inkább kitűnik, miféle „hosszú tél” elmúlásáért szólalt meg e „zsoltár”…

Penckófer János