Fodó-díjban részesültek

2015. február 24., 18:13 , 737. szám

Kótyuk Zsolt a Szürtei, Tiszasalamoni és Bátfai Református Egyházközség lelkipásztora. Ezekben a gyülekezetekben szolgál 2003-tól, amióta befejezte teológiai tanulmányait a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán. Szürtei születésűként kezdettől fogva szülőfalujában szolgál. Arra kértük, mondja el, mire gondolt, amikor megtudta, hogy neki ítélték a Fodó-díjat?

– Nagyon meglepett, amikor értesültem a jelölésről. Magam előtt sok más olyan embert láttam még, akiknek, úgy gondolom, előbb odaítélhették volna, mint nekem. Nagy megtiszteltetésnek tartom és hálás vagyok érte.

– Nyilván nem ok nélkül kapta ön ezt a díjat?

– Megerősítés számomra, hogy akik jelöltek, talán úgy gondolhatták, én is követem – reménység szerint akkor látható módon is – azt az irányvonalat, amit meghatározott a KMKSZ alapító elnöke és azok az emberek, akik nagy odaadással kezdték el a rendszerváltás idején munkálni a kárpátaljai magyar közösség javát.

– Találkozott személyesen is Fodó Sándorral?

– Bár személyesen nem beszélgettünk, több rendezvényen találkoztam vele. Még gyermekként nagy-nagy izgalommal figyeltem a híradásokat arról, mi is történik Kárpátalján a rendszerváltás éveiben. Értesültem arról, hogy gimnáziumot szeretnének nyitni azért, hogy a magyar nyelvű oktatás színvonalát emeljék. Figyelemmel kísértem, ahogy egyházközségünk visszakapta az elkobzott ingatlanját. Csodálattal figyeltem, amikor a KMKSZ helyi alapszervezete felállította a sztálinizmus áldozatainak emlékművét a szürtei református templom kertjében, s magyar nyelvű falunévtáblák kerültek kihelyezésre. Mindez azt üzente nekem, itt valami új kezdődik el.
Imádkozom, hogy Isten őrizzen bennünket, adjon reménységet és megújulást. Ezért szeretnék továbbra is munkálkodni Urunkat szolgálva.

dózsa

 

 

Gerendely Béla, a Tiszakeresztúri Általános Iskola magyar nyelv és irodalom, valamint történelem szakos tanára, aki már harmincöt éve oktatja szülőfaluja ifjúságát, és neveli őket nemzet- és hazaszeretetre. Gerendely tanár úr a KMKSZ alapító tagja, a helyi alapszervezet alapító elnöke, aki már a Szövetség megalakulása előtt is bátran kiállt magyar közösségünk érdekeiért. Gerendely Béla idén Fodó-díjban részesült. A díj átadását követően beszélgettünk vele.

– Mikor tudta meg, hogy jelölték a Fodó Sándor-díjra?

– A hír, hogy jelöltek a Fodó-díjra teljesen váratlanul ért. Ledöbbentem, mert én hétköznapi szinten teszem, amit kell, meggyőződésből, nem várok ezért jutalmat. Büszke vagyok arra, hogy a KMKSZ-nek alapító tagja lehettem, huszonöt évig én vezettem a KMKSZ Tiszakeresztúri Alapszervezetét, tavaly adtam át a stafétát egyik volt tanítványomnak. Nem vártam és nem is várok ezért a munkáért semmit. Végiggondolva úgy látom, hogy megkaphatta volna ezt a díjat más is, szerintem vannak, akik nálam jobban megérdemelték volna. Ennek ellenére nagyon örülök annak, hogy rám gondoltak, hogy odafigyelnek arra a munkára, amit én végeztem Tiszakeresztúrban.

– Már a KMKSZ-ben kifejtett tevékenysége előtt a magyar ügyekért bátran kiálló emberként ismerték, például 1983-ban megmentette a tiszakeresztúri magyar iskolát.

– Az akkor még szinte kizárólag magyarok által lakott Tiszakeresztúr (ma is több mint 70%-ban magyarok lakják) általános iskolájából kétnyelvű, magyar–ukrán iskolát akartak csinálni. Kezdettől próbáltam megakadályozni ezt a nyilvánvalóan magyarellenes változtatást. Panaszt írtam a nagyszőlősi és az ungvári pártbizottságra. Egy hét múlva már meglátogattak a nagyszőlősi KGB munkatársai, egy hónap múlva az ungváriak is, akik felelősségre akartak vonni amiatt, hogy én levelet mertem írni Bandrovszkij elvtársnak. A megyei KGB munkatársainak is elmondtam, amit a beadványaimban is leírtam, hogy ezzel az intézkedéssel a lenini nemzetiségi politika elvei csorbulnak. Én egészen mást tanultam az egyetemen, mint ami itt a valóságban lejátszódik. Fenyegetőztem, hogy ebben az ügyben Moszkvába is írok majd panaszt, ha szükséges lesz.
Jól ismerem Lenin műveit, folyamatosan rá hivatkoztam, a KGB-s elvtársak láthatták, hogy „ideológiailag” nagyon felkészült vagyok. Távozáskor azt mondta az egyik ungvári KGB-s „elvtárs”: „Gerendely elvtárs! Nyugodt lehet, hogy Tiszakeresztúrban nem lesz ukrán iskola.” Szerencsére azóta is nyugalom, csend és rend van e téren, remélem, már így is marad.

– Az idei díjazottak között Ön az egyetlen, aki jól ismerte Fodó Sándort…

– Én 1971-ben, amikor felvételt nyertem az Ungvári Állami Egyetemre, hallottam először arról, hogy van egy Fodó nevű ember, aki korábban az egyetemen dolgozott, és azért tessékelték el onnan, mert kiállt a magyarokért, tánccsoportot szervezett és beadványt írt Moszkvába, amelyben a magyaroknak több jogot kért. Mindenki azt mesélte, hogy nagyon jó tanár volt, csak jót lehetett hallani róla. Egyszóval már egy élő legenda volt a magyar szakos hallgatók körében, nekem is nagyon tetszett, amit róla hallottam, tudtam vele azonosulni anélkül is, hogy találkoztunk volna.
Egyszer Fodor Gézával és más diáktársaimmal felkerestük születésnapestéjén az akkori lakásán, akkor ismerkedtem meg Fodó Sándorral személyesen. Később a hegyen építkezett, én rendszeresen mentem segíteni neki betonozni, fundamentumot és járdát önteni stb. A munka mellett ekkor volt módom vele sokat beszélgetni. Ez valamikor 1971 és ’76 között történt. Így ismerkedtünk meg, nagyon művelt ember volt, mindig élmény volt vele beszélgetni, és ezeknek a beszélgetéseknek az emlékét máig őrzöm.

dózsa