Karádi Márton: Kilégzés

2015. március 17., 17:08 , 740. szám

Most, hogy megtörtént,
téged kifejezetten zavar az orvosok bizalmaskodása,
kedvességük,
mint egy szék karfájának az íve,
az ember kezének elképzelt formájához igazodik.
Mintha minden mozdulatukkal figyelmeztetnének,
hogy te hiába kérdezted tőle, hol fáj,
csak őket igazította útba,
körültekintően, ahogy régen a turistákat,
ha megkérdezték, merre találják a látványosságokat.
Bizonyos szempontból magától értetődő, hogy eltávolodtatok.
A fertőzés veszélye miatt óvatosnak kellett lenned,
és kesztyűben megfogni a kezét olyan volt,
mint keresztnevén szólítani az apád.
Aztán már csak a test maradt,
meg a kérés a végrendeletben, hogy a tengerbe hantold.
Úgy fogalmazott, neked is látnod kell azt a vizet,
nézd meg te is,
ahogy kifutnak a nyílt vízre az óceánjáró hajók,
és egyre kisebbre zsugorodva eltűnnek az ember szeme elől.
Többet nem írt, mert tudta, magától megtörténik,
ő például azt képzelte több mint hetven évvel ezelőtt,
hogy nem ölték meg a lágerben a szüleit,
hanem ott vannak valamelyik kabinban,
és akár a távolodó hajók, ők is szépen, lassan tűnnek el.

 

Karádi Márton (sz. 1985., az ELTE BTK hallgatója) verseit rangos, országos folyóirataink közlik. Itt olvasható Kilégzés című költeménye a Hitel egyik múltkori számából való. E szabadversre akár úgy is tekinthetünk, hogy általa a fiatal költő betekintést kínál saját, még alakuló alkotói műhelyébe.
A Kilégzésben a tiszta gondolatvezetés tűnik ki mindenekelőtt, valamint az egyes versszervező motívumok könnyed és pontos illeszkedése. Az is erénye a Kilégzésnek, hogy a benne kirajzolódó eseménysor pontosan felépített, átgondolt. Mondhatni sorról sorra bontakozik ki a versbeni beszélő visszaemlékezése nagybeteg apjára, annak halálára. Így tárul elénk „most, hogy megtörtént” (a haláleset) „az orvosok bizalmaskodása”, majd a fiú apjától történő „eltávolodása”, hiszen a fertőzésveszély miatt csak kesztyűben volt tanácsos megfogni a nagybeteg kezét. „Aztán már csak a test maradt, meg a kérés a végrendeletben, hogy a tengerbe hantold” – olvassuk a bensőséges hangú, de tárgyilagos visszatekintést, és ezen a ponton történelmi dimenziót nyer a költemény.
A nyílt vízre kifutó óceánjáró hajók képe igen szép. Mert megtudjuk, hogy az életből éppen eltávozott apa az ő szüleivel kapcsolatban gondolta „több mint hetven évvel ezelőtt”, hogy nem ölték meg őket „a lágerben”, „hanem ott vannak valamelyik kabinban, és akár a távolodó hajók, ők is szépen, lassan tűnnek el”…

Penckófer János