Fantasztikumból valóság

110 éve távozott – örökre nyomot hagyott

2015. március 24., 18:31 , 741. szám

„Elmúlhatunk, de cselekedeteink nem tűnnek el nyomtalanul, örökké élnek az örökké tartó eredményekben és következményekben.” Egy olyan író gondolatai ezek, aki úgy hagyott maga után örök nyomot, úgy lett a társadalom egy rétegének kedvence, hogy pályája korántsem a tollforgatással kezdődött, s célközönsége sem az volt, amely végül halhatatlan magasságokba emelte őt.

Jules Gabriel Verne, közismertebb, magyarosított nevén Verne Gyula 1828. február 8-án látta meg a napvilágot a franciaországi Nantes-ban. Átlagos gyerek volt, tele hajmeresztő tervekkel, elképzelésekkel és találmányokkal. Nyolc-kilenc éves korában az akkoriban még szenzációszámba menő omnibusz (ló vontatta tömegközlekedési eszköz) helyére egy olyan, a trójai faló vagy egy elefánt mintájára elképzelt közlekedési eszközt talált ki, amelynek alapja erős vasszerkezet, belsejében gőzgéppel; az utasok ülőhelyét a szerkezet tetején képzelte el. 1880-ban írta meg Az Acélelefánt c. regényét, melynek hősei egy elefánt formájú gépezeten utaztak.
Tizenévesen kezdett neki komolyabban is az írásnak, de a kezdeti sikertelenségek miatt egy időre lemondott róla. Nagyapja bíró, édesapja ügyvéd volt, így nem meglepő, hogy a család őt is jogi pályára szánta. Jogi tanulmányait ugyan sikeresen zárta, de az írás vonzotta igazán. Első találkozása Alexander Dumas-val nagy hatást tett rá. Eldöntötte, hogy hasonlót akar alkotni a földrajztudomány terén, mint Dumas a maga történelemből merített műveivel. Ekkortájt, főleg Dumas hatására, előbb drámaírásban próbálta ki magát, s 1850-ben nagy sikert aratott Eltört szalmaszálak c. verses vígjátéka.
A természettudományok minden ágazata érdekelte. Reggeltől estig a könyvtárban ült, tudósokkal folytatott eszmecserét, s annyi ismeretet szerzett távoli vidékekről, gépekről, hogy az általa írt, csodálatos szerkezeteken megtett utazásokat leíró regényeiről nem is gondolná az olvasó: a legapróbb részletességig bemutatott helyszíneken az író maga sosem járt, s tudós sem volt.
Harmincéves is elmúlt már, amikor, immár átnyergelve a regényíráshoz, találkozott a kiadóként és gyermekíróként is tevékenykedő Hetzellel. A kiadó szeretett volna színvonalas, szórakoztató és értelmes gyermekirodalmi műveket kiadni. Julest bőven ellátta tanácsokkal, miket kellene kijavítani, kihúzni, csiszolni kéziratában, hogy kiadhassa azokat. Meglátta ugyanis a kezdő íróban az elbeszélő tehetséget, s rokonszenves volt számára az, hogy az irodalomba bekerült a tudomány is. 1862. december 24-én jelent meg a Különös utazások ciklusának első kötete, az Öt hét léghajón. A regény páratlan sikert aratott a felnőttek, és, ami a tudományosság miatt már meglepőbb, a fiatalok körében is. Verne nem akart ifjúsági író lenni, mivel ezt a műfajt lebecsülték akkoriban. Hetzel azonban nem teketóriázott: 20 évre leszerződtette az írót, akinek művei azóta sem mentek ki a divatból, s máig képesek lenyűgözni a fiatal olvasókat.  
Hogy miben rejlik Jules Verne műveinek halhatatlansága? Akik nem kedvelik műveit, főként azzal érvelhetnek, hogy túl tudományosak, szárazak. Hiszen bárhová is kalauzolják el az olvasót, az betekintést nyerhet a vidék földrajzába, állat- és növényvilágába, történelmébe, a különböző szerkezetekről pedig olyan részletes leírást kínál, hogy szinte hallani az oldalakat lapozgatva a gépek motorjának dübörgését. És éppen ez az, ami miatt oly sokan szeretik: a részletes leírások. Igaz ugyan, hogy Verne idejében a különböző tudományágak terén sok volt még a fehér folt, így vannak dolgok, amelyek 100 évvel később már nem voltak helytállóak, viszont egy jós tehetségével rendelkezett. Apjának így írt: „Mindazt, amit az ember képes kigondolni, mások meg tudják valósítani.” Abban reménykedett, hogy az általa kitalált valószínűtlenségek egyszer valóssággá válnak. A hősei által használt gépek, szerkezetek már akkor is tökéletesen működtek az elektromos áram jóvoltából, amikor annak valós gyakorlati alkalmazása a regénybeli felhasználáshoz képest mondhatni gyerekcipőben járt. 1865-ben a világűrbe repítette hőseit, miközben a valóságban csak közel 100 év múlva valósult meg az űrutazás. Az utazás annak időtartama, a kilövés kezdősebessége tekintetében is meglepően hasonlított a későbbi valósághoz. A Hódító Roburban leírt repülőszerkezet pedig évtizedekkel korábban emelkedett a levegőbe, mint a helikopter. Sőt mi több: Asbóth Oszkárt, a helikopter egyik kifejlesztőjét pont ez a regény inspirálta a munkában.
A jövőt illető elképzelései között olyat is találunk, amelyek megvalósulása sajnálatos tény. Jules Verne ugyanis mindig is tartott attól, hogy a technika, a gépek, fegyverek fejlődését az ember egyszer majd mások ellen fordítja. S lám, igaza lett.
A Verne-alkotta szereplők, hazafik, egyszerű emberek, szülők, gyermekek a becsület megtestesítői. Hősei egyszerűségükkel időtálló erkölcsi mintát állítanak elénk.
Minden idők egyik legnagyobb francia írója, a tudományos-fantasztikus irodalom úttörője 1905. március 24-én hagyta itt az élők sorát. Életműve azonban megmaradt nekünk „örökké tartó eredményekben”, s az olvasóiban keltett örökké tartó következményekben.
„Minden, amit kitalálok, minden, amit elképzelek, a valóság alatt marad, mert eljön majd a pillanat, amikor a tudomány alkotásai túltesznek a képzelet szüleményein.”

Espán Margaréta