Balázs Tibor: Napirend előtti felszólalás

Tisztelt Európai Parlament!

Szót kérek, napirend előttit,
kis népek kiveszőfélben, kihalóban lévő
nyelveiről szeretnék beszélni
Önöknek, magyarul,
de ha úgy tetszik, avagy a könnyebb
érthetőség kedvéért: bozgorul,
még ma, a herderi és a posztherderi jósdák
privatizációja előtt,
még ma szeretnék szólani Önökhöz a
kis népek nyelveiről...
A baszk, a katalán, a csángó
legyen az Európai Örökség része
egy ma, 2013. június 4-én meghozandó
határozat szellemében.

De ez még önmagában nagyon kevés lenne,
hisz van még egy nyelv
ante mortem állapotban,
és erről még sohasem esett szó itt.
Tisztelt Ház! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez a költészet nyelve.
A nyelv, amelyen pásztorlányok csivitelnek
a szőlőben a királlyal,
és ez lészen az Énekek éneke,
a nyelv, amelyen szingli, trendi, parázna angyalok
incselkednek a puritanizmus bölcselőivel,
hogy megnyíljanak a türelmetlenül káromkodó
látogatók előtt az összes poétikai zárdák,
a nyelv, amelybe az írástudók menekülnek
két árulás közötti kávészünetben
a máglyák elől,
a nyelv, amelyen istenek smseznek egymással,
arról, hogy miként szorítsanak néha helyet maguk
mellett a kis népek költőinek is az Olümposzon,

mert ezt a nyelvet úgynevezett költők teremtik,
ők teremtik meg sárból és lélekből,
napfelkeltéből és napszentületből,
atomhulladékokból és teknőben dagasztott kenyerekből,
vizeknek zúgásából és fölperzselt tisztások csendjéből,
az őskáoszból és a magvető mozdulatainak rendjéből,
ők teremtik e nyelvet vizuális egek szennyéből,
poliszok kukás mocskából, déli harangkongásból és
csecsemők mosolygós reggeleiből,
ők, a költők.

A költőket nyilvánítsák védett lényekké,
semmilyen hatalom ne érinthesse őket, még
köntösüket sem, és hadd kóboroljanak
továbbra is kényük-kedvük szerint
a poros falusi kaptatókon, csendes almáskertekben,
metropoliszok fényűző sugárútjain, és a pokolba
vezető kikövezett utakon.

Ne zárják a költőket civilizációkba,
és ne nyissák meg előttük a rezervátumok kapuit,
ne dugdossanak cukorkát a szájukba,
a turisták se tömjék őket banánnal,
s ha perlekednek, ne lőjék le őket, mint a kutyát,
mint a Lorcát, ne sorozzák be erőltetett
menetekbe, és ne expediálják tomisokba,
auschwitzokba, gulágokba!

Csak gyerekek és szépasszonyok simogathassák
a kis védett nyelvek védett költőit, és magához
ne kérethesse senki más őket,
csak az Úristen.

Mert egyedül őhozzá nem kell a költőknek
szinkrontolmács, őhozzá,
az egekben lakozó Atyaúristenhez!

Balázs Tibor (1958) költő, műfordító, irodalomtörténész, az Accordia és a Littera Nova Kiadó vezetője egészen különleges verssel jelentkezett. Már a címe is az. Napirend előtti felszólalás. Ez egyértelműen a politika világát idézi fel, és ahogy beleolvasunk, az előfeltevésünk be is igazolódik.

Az Európai Parlamenthez intézett beszéd valóban hordoz politikai tartalmat, ám a mondandó megfogalmazása viszont lírai gesztusokból épül. Szabadverssel állunk szemben, melynek esztétikai minősége olyan sajátosságokat is hordoz, mint például a pontos dátum. 2013. június 4-éhez köti magát e beszéd, amiből a június 4-e válik fontossá. Ez a nap a magyarok számára ugyanis az egykori Magyarország szétszabdalását, területeinek a szomszédos államokhoz való csatolását jelenti. De 2010 óta a nemzeti összetartozás napját is ekkor ünnepeljük.

A Napirend előtti felszólalás számos gondolata mögött ez a történelmi tragédia, illetve ennek következményei állnak. A költői (és politikai) beszéd szót emel az olyan európai kis népcsoportok mellett, mint a baszk, a katalán, a csángó, a vers egészéből viszont a magyar gond olvasható ki. Mindezen belül a kis nyelvekre kerül hangsúly, és ennek nyomán kapnak nagy teret a költők, illetve a költői nyelvek. A vers megértéséhez tudni kell, hogy a bozgor román szó, mely a magyarok szerint hazátlant jelent, Johann Gottfried Herder pedig a 18. század végén a magyar nyelv beolvadását jósolta… 

Penckófer János