Csukás István: Egy kis őszi mélabú

Csengőt ráz az ősz: befele táskás népek,

szappanszagúak, vizes fésűvel fésült szépek,

a zsebben bújik kavics, bicska, gesztenye,

csúzli, szög, de hiába minden, nyomás befele,

a szívetek csipogó madárfészek, benne szárnyak

csapkodnak, de minden hiába, vége a nyárnak;

sodródom köztetek e fátyolos reggelen,

szívem egy régi-régi iskola felé megyen,

míg vadul ugatnak a felingerelt kutyák,

a régi csaholás zengedez a csaholáson át,

s a régi csapat üget, levegőben a lába,

a levegőben lebegő régi iskolába,

s vonulunk duplán, megsokszoroz az emlék

vagy a könnyes szem, vagy a félelem, hogy nemrég

még arasznyira dobogott szívünk a földtől,

s arasznyira leszünk nemsokára, ha testünk eldől;

csenget az ősz: lefele levelek, vége a nyárnak,

a temetőkapuban illedelmesen elálldogálnak

az öregek, hunyorgó szemmel még megsimogatnak,

majd hátat fordítanak a szeptemberi napnak;

itt a kanyarnál gyorsan én is elfordulok,

ti csak vágtassatok villamoson vagy gyalog,

rám száz gond, ezernyi dolog vár még,

ne feketüljek köztetek, mint csúnya árnyék,

délig kitart vagy tán délutánig is, amit kaptam:

átvonult szívemen valami, ami halhatatlan!

Mint a legtöbb jó vers, ez a Csukás István-költemény is több annál, mint amennyit a címe kifejez. Mert „egy kis őszi mélabúra” készül föl az olvasó – és végső soron meg is tapasztalja ezt –, de mire a végére ér, ebből a szomorkás hangulatból valahogyan derűlátás lesz. Vagy ha nem is maradéktalan derűlátás, de mosolygós emelkedettség mindenképp. Egy olyan hangulatnak lesz részese az olvasó, mely ráébreszti az élet nagyszerűségére, annak gyermek- és öregkori szépséget egyaránt magába foglaló csodájára.

Hogy mi is történik e versben? Mondhatnánk: mindössze annyi, hogy a benne megnyilatkozó személy a szeptemberi iskolakezdésre siető gyerekek közé keveredik, és amíg egy darabon velük együtt halad, eszébe jut a saját régi önmaga, mikor még iskolás volt ő is. A vers legelején kópés szeretettel szól az iskolába sietőkről, mintegy tereli őket. „Befele táskás népek, szappanszagúak, vizes fésűvel fésült szépek”, mert „csengőt ráz az ősz” – mondja, és ezt követően keríti hatalmába az a bizonyos „kis őszi mélabú”.

A vers egészét a pontosvesszőkkel elválasztott négy rész teszi kerekké, és a negyedikben tűnik föl az a mozzanat, mely a „kis mélabút” szétfoszlatja. Akkor történik e szertefoszlatás, mikor a versbeli személy egy „kanyarnál” elhagyja a gyereksereget. Azt mondja végül, hogy „délig kitart vagy tán délutánig is”, amit e szeptemberi iskolakezdésre siető gyerekseregtől kapott, mert „átvonult szívén valami”, „ami halhatatlan”. És ezzel az olvasóban végképp megerősödik, hogy amit e költemény magába foglal, az több mint „egy kis őszi mélabú”…

Penckófer János