Buda Ferenc: A Semmi partján

2015. október 14., 09:10, 770. szám

Teng-leng az öregember

Ideje mint a tenger

Se hossza nincs se vége

Kifakul szeme fénye

Pók egy mély bögre alján

Szorong a Semmi partján

Célját maga sem tudja

Bármihez fog megunja

Sóhajt morog köhécsel

Kenyeret vág a késsel

Ám enni sincs már kedve

Gunnyaszt elgémberedve

Elalél újraéled

Éjjel riadva ébred

Régóta sehova nem jár

Senkitől semmit nem vár

Senkinek nem üzenget

A csapból vizet enged

Egy vízköves pohárba

Kilöttyenti a sárba

Magára is mogorva

Létét cipeli hordja

E láthatatlan láncot

S míg a tikkadt akácok

Tüskéiket növesztik

Ő még tovább öregszik

Mentén egy görbe rácsnak

Elméje körbe jár csak

Folyton körbe meg körbe

Meg-megáll falnak dőlve

Nézi a földet nézi

Készül beleenyészni

 

Egy nagyszerűen formált, igaz vers Buda Ferenctől. Arról az állapotról tudósít, amit öregségnek nevezünk. De ha belegondolunk, könnyen beláthatjuk, hogy az öregség szó mennyire semmitmondó tud lenni ebben az esetben. Hogyan is tudhatná megragadni azt a rendkívüli állapotot, mely az emberi élet legutolsó szakasza, a legnagyobb titok, az elmúlás előtti idő. Az ember hétköznapi beszéde nem is alkalmas arra, hogy a közelébe jussunk. Művészet kell hozzá, költő és költői forma.

Az időről, mely nemcsak az öregemberek, de mindenki számára egyformán nagy titok, nem lehet könnyedén és egyértelműen beszélni. Mert hiába mondjuk, hogy az egymásutániságot jelenti, azt is sejtjük, ennél sokkal, de sokkal nagyobb gonddal állunk szemben. Az idővel indít a vers is. Hogy az öregembernek: „ideje, mint a tenger”. Ebben a „se vége, se hossza” állapotban pillanthatjuk meg a versben feltűnő tébláboló öregembert. Amint lassan mindentől elidegenedik, ami korábban érdekelte. Még a létfenntartásához szükséges evéstől, ivástól is képes elfordulni. Leginkább csak „szorong a Semmi partján”. Nem véletlen, hogy a kezdősorokon kívül a Semmi az egyetlen szó, melyet nagybetűvel írt a költő, és műve címében is szerepelteti.

Az olvasás során lépésről lépésre ráismerünk önmagunkra, vagy fölfedezzük benne az ismerőst, rokont: az Embert, aki mind gyakrabban „nézi a földet, nézi, készül beleenyészni”. Készül a Semmibe. Mit tehetne egyebet, és mi mit tudhatunk ehhez hozzátenni?...

Penckófer János