Nemes Nagy Ágnes: Vasárnap

2015. október 28., 10:05 , 772. szám

Ünneplőben jár a város

egy kis vékony fény után,

őszi, langyos, szép vasárnap,

szép vasárnap délután.

 

Résen át a fény behullik:

menni: merre? Várni: mért?

– Régi képünk elfakulva

sír egy csöppnyi kárminért.

 

Régi képen violák közt

borvörösben űl a lány.

– Violától illatozva

rám zuhant a hűs magány.

 

Perg az óra. Légy se rezzen,

szú se percen. Nincs szavam.

Hosszú lábam lóg az ágyról

lóg az ágyról hangtalan.

 

Időérzékelésünk egyik különleges esete, az ünnepi idő fogalma és valósága kerül a középpontba Nemes Nagy Ágnes: Vasárnap című kiváló versében. A mű olvasása során azonnal érezni lehet a ringást, az időmérték szabályozottságát. A vers tehát hosszúság és rövidség pontos váltakozásán hullámzik, ezeken haladunk sorról sorra, versszakról versszakra, miközben a szavak jelentése ugyancsak segíti az ünnepi idő hangulatában történő elidőzést.

Ám az időmértéken túl, a költemény ütemesen, vagyis a magyaros verselés szabályai szerint ugyancsak tagolható. Nem kis precizitással készült tehát ez a költemény. Ebben a kettős alakú pontosságban mutatkozik meg egy különös dolog. Miután az első versszak megjelenítette az „ünneplőben járó várost”, az „őszi, langyos, szép vasárnap délutánt”, egy „kép” kerül a középpontba, és föltűnik a „borvörösben” ülő lány. Ezek után a képből áradó hangulat mintegy átleng a „valóságba”. Elénk kerül a versben megszólaló „valóságos” személy is, aki nagyon pontosan illeszkedik a semmittevésben már-már teljesen lelassult ünnepi időhöz.

„Perg az óra. Légy se rezzen, szú se percen. Nincs szavam.” Szinte megáll az idő. Mintha soha véget nem érő pillanatba érkeznénk. Egy másik dimenzióban vagyunk. Ünnepet ülünk, majd hirtelen – vége. Felocsúdunk, és bizony nehéz elhinni: talán egy egész percig sem időztünk a versben. Ennyit a művészet erejéről…

Penckófer János