1944 mártírjaira emlékeztünk

2015. november 25., 09:49, 776. szám

November 18-án emlékeztek meg Beregszászban azokról a férfiakról, akiket 71 évvel ezelőtt háromnapos helyreállító munka címén hurcoltak el otthonaiktól távoli vidékekre, s akik közül sokak számára a halál és a végkimerülés jelentette a „három nap” leteltét.

A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola szervezésében, a Beregszászi Polgármesteri Hivatal, a KMKSZ és az UMDSZ Beregszászi Alapszervezete, a beregszászi református, római ka­to­likus és görög­katolikus egyház közreműködésével tartott megemlékezés a beregszászi református templomban vette kezdetét.

Elsőként dr. Molnár D. Erzsébet, a Rákóczi-főiskola történésze elevenítette fel az elhurcolásnak Beregszász lakosaira gyakorolt hatását. Néhai Huszti Sándor idézett visszaemlékezése egyértelműen tanúskodik arról, hogy a deportálások oka az etnikai tisztogatás volt. Beregszász városából levéltári források szerint 1547 ember raboskodott a szovjet lágerekben. Nagyobb részüket otthonukból hurcolták el, kisebb hányaduk hadifogságból került oda. Az életkorra vonatkozó szabályokat (18-tól 50 éves korig) nem tartották be: 16 éves volt a legfiatalabb, 76 éves a legidősebb elhurcolt beregszászi.

A magyarok képesek fájdalmaikat, gyászukat erővé és hitté alakítani – fogalmazott beszédében Grezsa István miniszteri biztos. Veszteségeink erőt adnak számunkra ahhoz, hogy reménnyel fordulhassunk a jövő felé, bízva abban, hogy megmarad a magyar szó Kárpátalján.

Molnár János beregszászi római katolikus plébános arról szólt, hogy az emlékezéssel átadjuk nemzetünk több évtizedes fájdalmát az Úr kezébe. Legyünk büszkék arra, hogy olyan emberek leszármazottai vagyunk, akik készek voltak szenvedni is magyarságukért. Az elhurcoltak vére olyan, mint a mag, amely a földbe hullva termést hoz. Marosi István görögkatolikus parochus az elhurcoltakra olyan emberekként emlékezett, akik hittel és szorgalommal próbálták tenni Istentől kapott feladatukat, fejlődést, tudást biztosítani közösségük számára, lelki erőt adni mindazok számára, akik valamilyen módon rászorultak. Taracközi Ferenc re­for­mátus lelkipásztor hangsúlyozta: mindig lesznek életünkben nehéz idők, de rajtunk áll, mennyire tudunk megbirkózni azokkal.

A beszédek elhangzását követően a résztvevők égő fáklyákkal, gyertyákkal kezükben vonultak az egykori gyűjtőhelyre, a Beregszászi 5. Számú Középiskolához, ahol megkoszorúzták a mártírok emléktábláját.

Az emlékezők az elhurcoltak beregszászi emlékművéhez vonultak, ahol Mélykuti Ferenc beregszászi vezető konzul a deportálás történelmi háttere kapcsán emlékeztetett: Molotov még 1943-ban azt írta az angol nagykövethez intézett levelében, hogy a második világháborús „rémtettekért” nemcsak azok bűnösek, akik részt is vettek a harcokban, hanem az egész magyar nép. De a magyarokat akkor sem sikerült megnyomorítani, és a mostani válságban sem.

Molnár D. István, a KMKSZ Beregszászi Alapszervezetének elnöke arra a szomorú tényre hívta fel a megemlékezők figyelmét, hogy az elhurcolás, az értelmiségi réteg „lefejezése”, az egyházi személyek vagyonának elkobzása, az 1947-ben munkaszolgálatra vitt fiatal fiúk sora mindannyiunk életére hatással van, hiszen sok gyermek nem születhetett meg, sok család nem jöhetett létre, sok család szűnt meg létezni a borzalmak miatt.

Végezetül Babják Zoltán, Beregszász polgármestere szólt a résztvevőkhöz, kiemelve: mindent el kell követnünk azért, hogy hasonló soha többé ne fordulhasson elő.

Az elhurcolás borzalmait, a magyarok töretlen hitét a beregszászi református gyülekezet kamarakórusa és dalárdája, a Petőfi Sándor Nyugdíjasklub tagjai énekkel, Mónus Szabina, a főiskola Felsőfokú Szakképzési Intézetének diákja verssel idézte fel.

Nagymuzsalyban november 22-én emlékeztek meg 139 lágerben maradt falubelijükről a helyi lakosok. A megemlékezést, ahogyan az elmúlt 25 évben mindig, idén is a KMKSZ Nagymuzsalyi Alapszervezete szervezte meg.

A megemlékezés kezdetén Jakab Erika, az alapszervezet elnöke szólt a jelenlévőkhöz, majd dr. Mélykuti Ferenc beregszászi konzul emelte ki, mennyire fontos a kárpátaljai magyar közösség életében, hogy annak tagjai, ha gyászos események emlékére is, de közösen tudnak cselekedni mindazon dolgok kapcsán, amelyek a helyi magyarságot érintik. Tóth Kálmán nagymuzsalyi nyugdíjas matematikatanár felszólalásában arra emlékeztetett, hogy a hatóságok rosszallása mellett hogyan készült el bő két évtizede, a Beregszászi járásban elsőként az elhurcoltak tiszteletére emelt emlékmű.

A málenykij robot borzalmait versekkel, balladákkal a Nagymuzsalyi Tárogató Hagyományőrző Csoport fiatal tagjai elevenítették fel. Továbbá szót kért több olyan helybéli lakos is, akik 4-5 éves korukban vesztették el elhurcolt édesapjukat.

A rendezvényt koszorúzás és szeretetvendégség zárta, amelyet a Bethlen Gábor Alapkezleő Zrt. támogatott.

Beregújfaluban a KMKSZ-alapszervezet és a helyi református egyház közös szervezésű megemlékezését Halász Dezső református lelkész nyitotta meg egy közös imával. Dr. Nagy Petronella beregszászi magyar konzul beszédében azt hangsúlyozta: a mostani, nehéz körülmények között is arra kell figyelnünk arra, hogy az 1944-es események ne történhessenek meg újra. Iván András, a KMKSZ Ifjúsági Szervezete Beregszászi Alapszervezetének elnöke arról szólt, hogy az elhurcoltakat a nehéz körülmények között is Istenbe vetett hitük segítette. A mai fiatalságnak pedig kötelessége emlékezni gyökereire, mivel az képezi identitásunk alapját. Tóth Bertalan KMKSZ-alapszervezeti elnök beszédében azt emelte ki: a megemlékezés által hitét is gyakorolja a közösség.

A beregújfalui iskolások Baráth Tünde vezetésével versekkel emlékeztek az elhurcoltakra.

Tiszacsomán a görög­ka­to­likus templom falán elhelyezett emléktáblánál emlékeztek meg a 71 évvel ezelőtt elhurcolt 46 tiszacsomai magyar férfiról, akik soha nem tértek haza szeretteikhez.

A megemlékezésen elsőként Kovács Szvetlána polgármester asszony szólt a megemlékezőkhöz, felidézve a tragikus eseményeket.

Báder Ottó, a KMKSZ ISZ Ti­sza­csomai Alapszervezetének elnöke röviden felidézte az 1944 őszét, amikor a Sztálin által felépített gyilkos rendszer kiszolgálói Kárpátalja majdnem minden településéről sok ezer embert vittek el magyar vagy német nemzetiségük miatt, a hírhedt málenykij robotra.

Demkó Ferenc görögkatolikus esperes és Dávid Árpád református lelkész mondtak imát a sztálinizmus áldozataiért.

A Tiszacsomai Kultúrház és Községi Könyvtár közösen verses összeállítással emlékezett meg az elhurcoltakról, majd a Himnusz eléneklése után elhelyezték az emlékműnél a kegyelet koszorúit és az emlékezés gyertyáit.

Bátyú, Beregsom és Záp­szony KMKSZ-alapszervezetei közösen emlékeztek az elhurcoltakra. A megemlékezéseket mindenhol istentisztelettel kezdték. Bátyúban indult a megemlékezőlánc. Az emlékmű előtt összegyűlteket Szántó Edit, a bátyúi KMKSZ-alapszervezet elnöke köszöntötte. Beszélt a hányattatott sorsú 38 bátyúi férfi elhurcolásának körülményeiről: „... megjárták a poklok poklát, sokan közülük életükkel fizettek magyarságukért. Megfosztották őket a kegyelettől és a végtisztességtől is, ám az utókor hálája és szeretete megadja nekik az akkor megtagadott végtisztességet” – mondta Szántó Edit.

Torzsa István beregszászi magyar konzul beszédében elmondta: a málenykij robot célja a megtorlás, a politikai és etnikai tisztogatás, valamint az ingyen munkaerőszerzés volt. Közel kétezer településről hurcoltak el embereket. A konzul kiemelte, hogy fontos megbocsátani a gaztetteket, de nem szabad megfeledkezni mindarról, amit elkövettek a magyarság ellen.

Sin József, KMKSZ Beregszászi Középszintű Szervezetének elnöke hangsúlyozta: a magyar emberek békeszerető emberek. A sztálini terrort minden egyes kárpátaljai község megsínylette, a férfilakosságot megtizedelték, évtizedeken át még azt a jogot is megtagadták tőlünk, utódoktól, hogy emlékezni tudjunk. „Nemcsak a történelem, de a jelen idők is azt mondják, hogy vigyáznunk kell a békére.” Emlékeztetett arra, hogy még nem történt meg az áldozatok rehabilitációja az ukrán állam részéről. De nem szabad feladni, hinni kell és bízni, hogy egyszer megkapják ezek az emberek az ártatlan halálukért járó erkölcsi jóvátételt.

Az emlékező gondolatokat követően a bátyúi Együtt Nyugdíjasklub tagjai szívszorító énekekkel és prózai szövegek által emlékeztek az egykori elhurcoltakra leírásaik, fennmaradt verseik és énekeik alapján. A könnyeket fakasztó előadást követően az emlékezők elhelyezték a kegyelet koszorúit az emlékműnél.

Ezután az emlékezőlánc továbbhaladt a beregsomi református templom udvarába, ahol Barta Ferenc helyi KMKSZ-alapszervezeti elnök köszöntötte az egybegyűlteket. Beszélt a 71 évvel ezelőtt zajlott eseményekről, a málenykij robot szörnyűségeiről. Elmondta, hogy Som községből 24 áldozatot követelt a háromnapos munka, akikra évtizedekig nem lehetett emlékezni, sőt még beszélni sem volt szabad a történtekről. A bátyúi és a zápszonyi nyugdíjasklubok közös énekműsorával, majd Deme Izabella és Vass Eleonóra verses összeállításával folytatódott a rendezvény.

Ezt követően az emléklánc utolsó állomásán, Zápszonyban a helyi református lelkész, Cseresznye Albert fogadta az egybegyűlteket, majd Csatáry Zsolt, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke mondott tartalmas beszédet a málenykij robot áldozataira emlékezve. A zápszonyi Őszirózsa és a bátyúi Együtt Nyugdíjasklub énekes szolgálata után pedig mindenki elhelyezte az emlékezés koszorúját és virágait. A megemlékező menet útközben lerótta tiszteletét a bótrágyi emlékműnél is. 

A nagyszőlősi járási Tisza­újlakon november 22-én a kora délutáni órákban, a helyi községháza előtt emelt emlékműnél rótták le kegyeletüket a falu lakói azok előtt, akik sohasem tértek haza a háromnaposnak ígért helyreállító munkából.

A megemlékezésen elsőként Bence Rudolf, a KMKSZ Tiszaújlaki Alapszervezetének elnöke elevenítette fel az 1944 őszén történt eseményeket, amikor a régi községháza előtt tiszaújlaki férfiak százait gyűjtötték össze, hogy aztán munkatáborokba vigyék őket. Sipos József református lelkipásztor arra emlékeztette a megjelenteket, hogy az elhurcoltak akkor is Istenhez fohászkodtak, amikor el kellett szenvedniük a lágerek borzalmait.

A megemlékezés zárásaként a jelenlévők elhelyezték az emlékezés és a kegyelet koszorúit az emlékművön, majd a Himnusz, nemzeti imánk eléneklésével kérték Isten áldását balsors által tépett nemzetünkre.

Ungváron a Kálvárián, a sztálinizmus áldozatainak emlékművénél idézte fel a város magyarsága a tragikus eseményeket.

A megemlékezésen dr. Tarics Zoltán, a KMKSZ Ungvári Alapszervezetének elnöke köszöntötte a megjelenteket, emlékeztetve őket arra, hogy immár 71 éve annak, hogy tizennyolctól ötven éves korig a magyar férfiakat háromnapos munkára vitték. Emlékeznünk kell a szörnyűségekre, mert ha elfeledkezünk róluk, akkor sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy mindez megismétlődhet.

Nemzeti himnuszunk eléneklése után Héder János, a Kárpátaljai Református Egyházkerület főjegyzője, az Ungvári Református Gyülekezet lelkipásztora emlékezőbeszédében hangsúlyozta: „Mély a mi fájdalmunk (…), hihetetlen, hogy az ember ilyen mélyre süllyedhet (…) Hisszük, hogy az Istené az ítélet és a bosszúállás, ő megfizet. De kegyelmes az Isten, hosszútűrő, »nem feddődik minduntalan…«”

Ambrus József ungvári görög­katolikus parochus imádkozott az életüket magyarságukért áldozó elődök lelki üdvéért.

Pogány István ungvári római katolikus plébános a feltámadás és az örök élet hitével és reményével vigasztalta az emlékezőket, idézve Szent Pálnak a korinthusiakhoz írt leveléből, majd igehirdetését követően kifejtette: „Amikor imádkozunk a sztálinizmus áldozataiért, abban bízunk, hogy a mennyek országában vannak ezek a testvérek, mi pedig találkozunk velük, amikor elköltözünk innen mi is.”

Bőcs Judit ungvári magyar konzul a II. világháborút és az azt követő szovjet deportálásokat a magyarság XX. századi története legtragikusabb időszakának nevezte, amely mérhetetlen fizikai és lelki szenvedést okozott az áldozatoknak és a túlélőknek egyaránt. „Az elhurcoltak, az örökre ottmaradtak nemcsak a helyi közösségekből hiányoznak, hanem az egész nemzet soraiból. Nekünk, késői utódoknak az a kötelességünk, hogy megőrizzük az elhurcoltak és az eltűntek emlékét, megkövessük őket az évekig tartó kényszermunkáért és szenvedésekért, a családi tragédiákért, honfitársaink haláláért. Az erkölcsi elégtétel csak úgy valósulhat meg, ha ezek a tragikus események nemcsak bekerülnek a nemzeti emlékezetbe, hanem azon belül történelmi súlyuknak megfelelő helyükre is kerülhetnek” – hangsúlyozta Bőcs Judit.

Őr Hidi László, a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezetének alelnöke történelmi visszaemlékezésében emlékeztetett, ébren kell tartanunk a ma élő nemzedékben azt a természetes fóbiát, amelyet éreznünk kell a totalitárius rendszerekkel szemben, hogy a jövőben hasonló antidemokratikus rendszerek kialakulását ne közömbösen szemléljük, hanem lépjünk fel ellene.

Végül az emlékezők elénekelték a Szózatot és elhelyezték koszorúikat, virágaikat az emlékmű talapzatán.

A csapiak a temetőben lévő emlékműnél idézték fel a település szovjet terrornak áldozatul esett 36 mártírjának tragikus sorsát.

A csendes esőben zajló megemlékezés kezdetén Balogh Lívia, a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezetének és helyi alapszervezetének elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd a KMKSZ Csapi Nyugdíjasklubjának Melnyik Enikő vezette énekkara idézte fel a kárpátaljai magyarság több mint hét évtizedes sorstragédiáját.

Balogh Lívia az eseményeket felidéző beszédében hangsúlyozta: „Amivel nem számoltak a gyilkosok, az a lélek ereje volt. Mert talán nem szóltak az ajkak, és nem kiáltották hangosan a békét, de a szívekben nem szűnt meg létezni annak vágya. A némaság mögött sokszor húzódott meg a dacos elszántság. És maradtak emberek, férfiak és nők, akik a megalázások ellenére sem vesztették el hitüket. Akik munkájuk és cselekedeteik révén továbbra is azt hitték, hogy együtt képesek vagyunk újra erőt és hitet adni másoknak is. Élnek közöttünk emberek azóta is, akik a kárpátaljai magyarság lelki megújulásán dolgoznak, akik hitükkel másoknak is erőt adnak.”

Trieb Gergely ungvári magyar konzul beszéde elején Jakab apostolnak az emberiség viszályait megérteni igyekvő elmélkedését idézte, hangsúlyozva: „Nekünk, kései utódoknak az a kötelességünk, hogy megőrizzük az elhurcoltak és az eltűntek emlékét, megkövessük őket az évekig tartó kényszermunkáért és a szenvedésekért, a családi tragédiákért, honfitársaink haláláért, amelyről a rendszerváltás időszakáig a megtorlás veszélye nélkül még nem is beszélhettek.”

Valerij Szamardak, Csap város polgármestere elmondta: „Nem nagyon értek magyarul, de egy szót pontosan megértettem: tragédia. Ez nem csak az áldozatok tragédiája, ez a magyar nép tragédiája, mindazoké, akik egykor Csap történetét alakították (…) Tisztelettel adózom ezen áldozatok tragédiája előtt. Legyen könnyű nekik a föld.”

Maha László, a Csapi 2. Számú Széchenyi István Középiskola igazgatója, történelemtanár pontosan felidézte az eseményeket, és visszaemlékezések alapján azokat az emberi szenvedéseket, amelyeket el kellett viselni elődeinknek.

A magyar középiskola Debreceni Anikó által felkészített 10. osztályos tanulói rövid irodalmi műsorral idézték fel a tragikus eseményeket.

Az áldozatok lelki üdvéért Thurzó Péter római katolikus plébános és Balogh János református lelkész imádkozott.

Végül az emlékezők együtt énekelték el a magyar himnuszt, majd elhelyezték a kegyelet virágait és mécseseiket az emlékmű talapzatán.

Bustyaházán november 22-én, vasárnap, a szentmisét követően emlékeztek meg arról a 13 magyar férfiról, akik a községből áldozatul estek a sztálini terrornak. A helyi római katolikus templom falára erősített emléktáblánál Szulincsák Sándor plébános és hetven helybéli lakos együtt imádkozott azért, hogy az áldozatok elnyerjék örök hazájukat. Sándor atya arra biztatta a bustyaházai magyarokat, hogy őseik lelki és kulturális örökségét – amiért ők, nem saját akaratukból bár, de életüket áldozták – őrizzék meg hűséggel és adják tovább a felnövekvő nemzedéknek.

A megemlékezés végén megkoszorúzták az emléktáblát és a feltámadást jelképező gyertyákat gyújtottak.

er, ve, bzs