Giuseppe Conte: Zsoltár

(Yves Bennefoy-nak)

E vak hőség és aszály gyötörte,

áradások és omlások dúlta

Európában merlek kérlelni-hívni,

hamu és iszap földrészén,

melyet két legfőbb úr vigyáz:

Semmi és Nagyáruház.

Szólongatlak s remélek, ó Költészet.

Nem vagyok Dávid, sem Salamon

és Betsabé vagy Sunemita sem enyém,

nem ismerem nyelvét a karvalyoknak

és a hangyákén sem értek,

mégis szólítlak: jöjj vissza,

légy a fényeit ontó vad

május hónap,

légy a hajnaloknak

leheletfehér

első sugára.

Jöjj el, jöjj vissza.

Jöjj el mint erdő, lélek, katedrális.

Hozd el a keleti kertek azúrját is.

Jöjj vissza, jöjj el, mint

Szűz Mária, Vénusz, Afrika.

Más leszel már, időnként

messze indulsz, megváltozol,

s mi nem látunk, ahogy Mózes

sem látta az Ígéret Földjét.

Csak jöjj vissza, jöjj, ó Költészet.

Szólongatlak s remélek.

Kiszáradó pataknál várok,

a parton üldögélek.

S még dalolok: romok közt szól az ének.

A Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat – melyet minden évben egy nemzetközi zsűri ítél oda Pécsett –, 2015-ben Giuseppe Conte érdemelte ki. A Szénási Ferenc fordításában itt olvasható költeményét az olasz szerző annak a francia Yves Bennefoy-nak ajánlotta, aki tavaly részesült e megtisztelő díjban.

Giuseppe Conte a díjátadó ünnepségen elmondta, hogy azért is nagy megtiszteltetés számára ez az elismerés, mert épp annak a Janus Pannoniusnak a városában történik mindez, aki „igen erős szálakkal kötődött” Itáliához – a reneszánsz kori hazához –, mely legfényesebb korszakában „a szépség művészetére tanította a világot”. Az olasz költő azt is hangsúlyozta, hogy ma erről a hazáról legfeljebb „kritikus hangon” tudna csak szólni, de a költészet helyzete nemcsak Itáliában, hanem egész Európában válságos állapotban van.

Erről szól az itt olvasható Zsoltár. Valamint az „iszap” és „hamu” földrészéről szól, „melyet két legfőbb úr vigyáz: Semmi és Nagyáruház”. A nagybetűs Költészet által elhagyott Európát siratja a szerző, pontosabban „szólongatja” a Költészetet, hogy térjen vissza úgy, mint „erdő, lélek, katedrális”, mert a hely, amit maga körött lát a versbeli beszélő, azt kiszáradó patakhoz és romokhoz tudja csak hasonlítani. A szépséges szabadvers valóban imához hasonlító művészi megszólalás…

Penckófer János