Petőfi Sándor-program Kárpátalján

Interjú Sümegi Nórával, a program résztvevőjével

2015. december 30., 09:53 , 781. szám

2015. március 15-én indult útjának a Nemzetpolitikai Államtitkárság Petőfi Sándor-programja, amely céljául tűzte ki az anyaország határain kívül rekedt szórványmagyarság identitásának erősítését, beolvadásának lelassítását, és végső soron megakadályozását. További céljai között szerepel a határon túli és az anyaországi magyarok közötti kapcsolatok és a szórványmagyarság identitástudatának erősítése is. A program keretében olyan tehetséges diákok költöznek Magyarországról hosszabb időre a kijelölt határon túli területekre, akik segítenek e célok megvalósításában, tehetségükkel az adott magyar közösséget szolgálják. Kárpátaljára négy ilyen lelkes fiatal érkezett, akik közül lapunk munkatársa a Szegedről érkezett Sümegi Nórával beszélgetett.

– Mesélj – kérlek – néhány mondatban magadról.

– Végzettségem szerint újságíró és művelődésszervező vagyok, a Szegedi Tudományegyetemen tanultam. Mielőtt Kárpátaljára jöttem, két évig a Szeged TV munkatársaként dolgoztam riporterként és műsorvezetőként. Néptáncolni 7 éve kezdtem, szintén Szegeden, ez akkor még csak hobbi volt. Tanítani Kárpátalján kezdtem el.

– Mondanál pár szót a Petőfi-programról? Mi is ez, kiknek szól, mi a célja, mennyi időre szól?

– A magyar kormány 2010 óta kiemelt figyelmet fordít a szórványban élő magyarság helyzetére. A Nemzetpolitikai Államtitkárság a diaszpóramagyarságot érintő Kőrösi Csoma Sándor-program „kistestvéreként” indította útjára a Petőfi Sándor-programot, amelynek keretében ösztöndíjasokat küldenek a külhoni magyarság szórványközösségeihez, hogy segítsék értékőrző munkájukat, és tájékoztatási, közösségépítő, támogató tevékenységükkel erősítsék Magyarországhoz való kötődésüket. A program az egykori Monarchia területére terjed ki, érintve Romániát, Ukrajnát, Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát, Ausztriát, Szlovákiát, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Dél-Lengyelországot. Összesen 50-en vagyunk. Az érintett országokban magyar szervezetekkel, egyházakkal, oktatási intézményekkel állunk kapcsolatban, és ők jelölték meg azokat a területeket, ahol a legnagyobb hasznukra lehetünk. Így kerültem én Kárpátaljára.

– Miért döntöttél úgy, hogy részt veszel benne?

– Azért, mert egyetértek a program szellemiségével, és úgy gondoltam, érdeklődési köröm és végzettségem miatt alkalmas lehetek a feladatra. És egyelőre talán a közösségek sem csalódtak bennem az ittlétem során.

– Egyéni döntésed alapján jöttél Kárpátaljára, vagy ide „rendelt” a program?

– Többek között Kárpátaljára is kerestek olyan ösztöndíjast, akinek van köze a magyar néptánchoz. Így kerültem én is ide, aminek azért örülök különösen, mert ez volt az egyetlen olyan szomszédos ország, ahol korábban sosem jártam még.

– Nyilván te is észrevetted Kárpátalja mondhatni speciális „történelmi miliőjét”. Milyen érzés volt, amikor először átlépted a két ország közötti határt, megérkeztél lakhelyedre, szembesültél az itteni körülményekkel?

– Érezhető volt, hogy nem nyugati, hanem keleti irányban léptem át a határt, bár jártam már Romániában is. Mégsem hasonlítható össze a kettő. Az első élményem inkább a megilletődöttség volt, de csak azért, mert tudtam, hogy 9 hónapra jövök, és előtte köszöntem el a szeretteimtől. Inkább fokozatosan, napról napra, hétről hétre kezdtem el felfedezni apróságokat, a kulturális különbségeket. Például, hogy van-e tömegközlekedési és „sorbanállási” kultúra, köpködnek-e az emberek az utcán, mennyire szlávosodnak el a magyar gyerekek az ukránok közelében, ilyesmiket.

– Mesélj az ittlétedről, feladatodról. Mivel foglalkozol, míg itt vagy, hogyan néz ki egy napod?

– Majdnem minden napom más, de ez a legjobb benne. Rengeteg feladatom van, ezeket közösen alakítottuk ki a mentorommal, Molnár Bélával, a Beregrákosi Általános Iskola igazgatójával. Hétfőnként és szerdánként Beregrákoson tanítok néptáncot és népdalokat a Vadrózsák csoportnak, a legkisebbeknek pedig a tánc alapjait, népi játékokat, mondókákat, ugrós táncokat. Szerdánként emellett a beregrákosi hitoktatókkal szoktunk összeülni, hogy az iskolán kívüli programokat szervezzük, tervezzük. Ezek a hétvégi játszóházak, szüreti mulatság, Mikulás, farsang stb. Keddenként a Munkácsi 3. Sz. II. Rákóczi Ferenc Középiskola alsó tagozatosaival foglalkozom a korosztályuknak megfelelően: 2–3. osztályban dunántúli ugrós táncokat tanulunk, az 1. osztályosokkal sok-sok népdalt és népi játékot tanulunk, a 4.-es lányokkal moderntáncolunk. Kedden ezenkívül magánénekórákat adok. Csütörtökönként szintén Munkácson tanítok, de ekkor a felsősökből verbuválódott Borostyán csoportban. Péntekenként a szolyvai magyar iskolába megyek, ahol szintén néptáncoktatóként tevékenykedem. Az órák után, délután pedig népmesei foglalkozást tartok Rákoson. Mindenhez rengeteg támogatást, szeretetet és segítséget kapok a páromtól, aki, amikor csak teheti, még a tanításban, táncházakban is besegít havi rendszerességgel.

– Csak fiatalokkal dolgozol? Hányan vannak?

– 6-tól 16 éves korig tanítok gyerekeket, fiatalokat. A teljes létszám több mint 100 fő, ha pedig az iskolán kívüli rendezvényeket is hozzávesszük, még több. A táncházakra várjuk mindig a szülőket is, de konkrétan csak gyerekekkel dolgozom.

– Ennyi itt töltött idő után milyennek látod Kárpátalját, és persze a kárpátaljai magyarokat/magyarságot?

– Nagyon megkedveltem az itteni embereket, kedvesek és nyitottak, rendkívül vendégszeretők. A munkatársak kollégaként, sőt páran barátként tekintenek rám, és úgy érzem, én is számíthatok rájuk bármiben – legyen szó szakmai segítségről, egy adag (váratlan, szívet melengető) palacsintáról vagy szilvalekvárról. A táj pedig magáért beszél – ha az ember elmegy a természetbe, távol a várostól, a falutól (hogy ne lássa a rengeteg szemetet…)! Kirándulni, túrázni, eddig sajnos, nem volt sok időm, ezzel még bőven tartozom magamnak. De Kárpátalja gyönyörű, érdemes erre jönni akár utazóként is, mert rengeteg felfedezésre váró hely van erre a történelem és a természet szerelmesei számára. Ráadásul egy kulináris élmény is itt üdülni (pláne itt élni!), ebben a Kárpát-medencei olvasztótégelyben, ahol kényelmesen megfér egymás mellett a magyar, az ukrán, a zsidó, az orosz és a szlovák konyha is!

– Van valami olyan élményed, anekdotád, ami kifejezetten „kárpátaljai”? Amiről úgy gondolod, hogy nem történhetett volna meg veled sehol, csak tipikusan itt?

– Hirtelen három dolgot mondanék erre: marsrutka, „dotricsi”, és a néprajzosok/magyar szakosok számára gyűjtésre érdemes rákosi tájnyelv.

Szaniszló Róbert