Lackfi János: Megengedő

2016. január 20., 09:06 , 784. szám

Leendő partneremtől csak annyit kérek, ne dohányozzon,

ha dohányzik is, csak ritkán, egy-egy szálat a hangulat kedvéért,

vagy ha jó a társaság, otthon pedig, ha lehet, egyáltalán ne,

vagy ha mégis, hát ne a lakásban, csak az erkélyen,

és ha mégis az erkélyen, hát ne hagyja ott a csikkeket rohadni,

és ne is dobálja égő parazsával a járókelőket,

akik aztán feljönnek ordítozni énvelem, mert ő biztos

nem lesz itthon éppen, ha meg valamiért muszáj mégis

a lakásban dohányoznia, ha mégsem fagyhat meg

a kedvemért, a bűzölgő csikkeket szedje zacskóba,

tegye ki a lépcsőházba, legjobb, ha rögtön leviszi a kukába,

öklendezek attól a szagtól, vagy legalább ne a nappaliban

dohányozzon, csak a konyhában, és ha már nem viszi

le a csikket, legalább dobja ki, még a szemetesbe is jobb,

mint amikor a mosogató szélén rohadnak a vízzel eloltott

csikkek, vagy amikor a nappaliban vágni lehet a füstöt,

és mindenütt cigimaradványok, ha zavar, takarítsam el,

őt nem zavarja, legalább efféle megjegyzésekkel ne

szomorítson, miközben szellőztetek és kibontom a friss

citrusos antismoke illatosítót, és mindent kiganajozok.

Alsógatyáját, zokniját ne hagyja a földön szétszórva,

vagy ha ott hagyja, legalább ne velem üvöltözzön,

hogy miért egy redvás kupleráj az egész lakás,

mint valami agglegényháztartás, de akkor meg minek

élünk mi együtt, hiszen erre magától is képes,

plafonig érő szemétdombot bármely férfi összetermel

egyes-egyedül, és úgy legalább senki nem pofázna bele

az életébe, honnan jössz, hová mész, mennyit költöttél,

senkinek sem lenne köze hozzá, hogy a saját maga kereste

lóvéból mennyit költ és mire, mint ahogy így sincs,

nagyon súlyos tévedés lenne, ha azt hinném,

mégis van, jobban tenném, ha nem esnék ilyen súlyú

tévedésbe. Ha már mégis muszáj velem üvöltöznie,

legalább a rádiót vagy a tévét hangosítaná fel addig,

hogy a szomszédok csak amiatt kopogjanak át

a falon, ne sejtsék, mi folyik itt benn, és ha már

a rádiót vagy a tévét nem hangosítja fel,

legalább ne vágná falhoz a széket, földhöz

az ajkai kristálygyűjteményem egyik legszebb

vázáját, mindegyik legszebb egyébként, azért veszek

mindig újat, mert nem tudok választani közülük.

És ne hánytorgassa fel, ha lehet, hogy minek

veszem ezeket a vázákat, vizeletmintát adjon talán

mindegyikbe, mi vagyok én, doppingbizottság,

az egész rohadt gyűjteménynek semmi értelme,

mint ahogy annak sincs, hogy jó alaposan el ne

verjen, amiért ennyire felidegesítettem, sört se

hoztam, a kajája kihűlt, hát miféle ótvar alaknak nézem

én őt, csak az arcomat ne üsse legalább, mert azt

hiába sminkelem utána, a hajamat ne tépje,

ne rugdosson a földön, mert megint sántítani fogok

és véreset vizelek.

 

Egy igencsak mulatságos és mégis felkavaró költői beszéd a Megengedő című költemény. Lackfi János sikeres sorozatának itt olvasható darabjában egy emberi jellem tragikomikus megformálása bontakozik ki. Egy olyan „megengedő” hozzáállás tanúi vagyunk, melynek kacagtató részletei mögött egy nagyon is létező párkapcsolati brutalitás mutatkozik meg.

Néhány sor után kiderül, hogy a versbeni megszólaló nő, akinek „leendő partnerével” szemben mindössze egyetlen kérése van: ne dohányozzon. És itt, már ennél a legelső „kérésnél” azonnal helyesbítés történik, vagyis elkezdődik a női igény fokozatos kiigazítása – már amennyire igény egy mindössze nemdohányzó férfi partner elképzelése.

Ez a lépésről lépésre történő mulatságos igény-kiigazítás végső soron teljes önfeladásba torkollik. A költemény végén a megszólaló már csak azt szeretné elérni gondolatban, hogy leendő partnere ne az arcát üsse – ha már muszáj megvernie őt –, s ne a haját tépje, ne rugdossa őt a földön, mert egyebek mellett „megint sántítani fog”. Mulatságos gondolatvezetés, ám döbbenetes látlelet egy női karakterről, mely egyéb női sorsokkal érintkezve inkább tűnik valóságosnak, mintsem elképzeltnek. Az olvasó arcáról fokozatosan lefagy a mosoly…

Penckófer János