Áprily Lajos: Lassú szárnyon

Uram, a két szárnyam nehéz,

hozzád emelkedni ma nem mer.

Ne bilincselj meg és ne bánts

nagy súlyoddal, a félelemmel.

Te nagy völgyedben ne legyek

énekre béna, hitre gyáva.

Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,

mint kicsi koromban anyámba.

Hívott erőseid dalos

lakomáján mindig ne késsem.

Kapudtól ne térítsen el

utat veszítő szédülésem.

Viharszeles mélyed felett

meredekedet bízva járjam,

sziklafalon hajnalmadár,

örömpiros legyen a szárnyam.

És hogyha mégis hullanék

sugaradban vagy sűrű hóban,

sohasem látott arcodat

láthassam egyszer, zuhanóban.

Áprily Lajos szépséges költeményét nyugodtan nevezhetjük imának. Persze nem szokványos fohász ez: egy olyan pillanatról számol be, mikor hitében meginog az ember. Egész pontosan ebből a hitbéli megingásból indul ki a gondolatvezetés, de aztán egy általánosabb kérésben teljesedik ki.

Ez a személy tisztán látja, hogy a hitében történt elbizonytalanodás nem független az Úrtól, akihez intézi szavait. „Ne bilincselj meg és ne bánts nagy súlyoddal, a félelemmel” – kéri az Urat mindjárt az első versszakban. És a további három szakaszban szintén egy-egy kérést fogalmaz meg. Például, hogy ne legyen „énekre béna, hitre gyáva”; hogy ne tévesszen utat; hogy bizalommal járjon az Úr „meredekei” fölött. Külön szépsége a költeménynek, hogy az első versszakban elnehezülő szárnyakról beszél ez a személy, a negyedikben pedig „hajnalmadárként” már „örömpiros” szárnyakban reménykedik.

Végső soron a versben ötvöződik valamiféle lebegés és földön járás, mintha madár- és emberlét együttesét formálná meg a megnyilatkozó. Az utolsó szakaszban a „hullás” szó jól össze tudja fogni mind a szárnyas, mind a szárnyatlan – tehát a hitében erős és a meggyengült – földi élet végső pillanatát, a „zuhanást”, melyben talán megpillanthatóvá lesz a „sosem látott” arc…

Penckófer János