Csoóri Sándor: Megszelídült a tél hangja

Megszelídült a tél hangja a fákban.

Nem csikorog már az erdő sem,

mint roskadásig megrakott parasztszekér.

Húsosodnak az ághegyek: ujjaim

fényes rokonai,

feszülnek, toporognak a márciusi

kékségben izgatottan,

ha beszélni tudnának, csupa nedvesség

volna minden szavuk,

csupa csobogás, víz-keringő távoli zaja,

mint ahogy hegyekből megindult

zuhogás vagyok én is,

krisztusi üdeség a köves rét fölött.

Odakínálom bőrömet egy rigónak,

csípjen bele,

mert itt az ideje már,

hogy semmi se fájjon nekem.

Játszani, élni készülök,

nem tudom, ki emlékszik még régi nevemre?

A bükk, a hárs, a pillangózó

cseresznyeág még emlékezik,

jönnek elém, mint gyerekkoromban, át a hegyen,

forgatják a szelet maguk körül karikában,

megszelídült a tél hangja bennük,

megszelídült.

Egy szépségesen szelíd hangú költemény arról az állapotról, melyet mára csaknem teljesen elfelejtettünk: hogy az ember természetes része a természetnek. Ahogyan egy másik kiváló, sőt mára már klasszikussá vált XX. századi költőnk, Pilinszky János mondta: „Minden ember valójában bölcsességre született, s léte nem a bőrénél, hanem az Univerzum határánál végződik, és még azon is túl.”

Nos, valami ilyesféle helyzetről tudósít az itt olvasható Csoóri Sándor-vers. Arról a állapotról szól, amely bölcsesség, mert ésszel megérthető helyzet, ugyanakkor elsősorban mégis inkább érzelmi körülmény, hiszen esztétikai tapasztalatban ölt formát. A versben a közelmúlt épp most válik el a jelen tapasztalatától: a nemrég még nyögő, csikorgó fák, a téli erdő emléke épp most alakul át megszelídült hanggá. És ez a változás – mámorító állapot.

Ilyenkor az ember érzékszervei szinte túlnőnek önmagukon. A versbeni személyiség ezért saját ujjainak rokonaként ismeri fel a „húsosodó ághegyeket”, majd néhány verssor után szinte minden eggyé lesz a tavaszban-vízben áradó-megújuló természettel. A rigó csípésének fölkínált „emberi bőr” már nem emberi bőr, hanem valamiféle emléktapintó-szerv, mely inkább a megújuló bükkel, hárssal, vagy épp a „pillangózó cseresznyeággal” lett azonos...

Penckófer János