Zelk Zoltán: Ma reggel

2016. április 6., 09:29 , 795. szám

Ma reggel a kórház kertjében

egy hetvenhárom éves férfi

elébem állva, rám köszönt:

No, Zoltán bátyám, hogy vagyunk?

 

Arcába néztem, semmi, semmi,

szikes homlok, dallamtalan

és szöveg nélküli tekintet –

se vidám tájak, se romok.

 

Így aztán, hogy az üres könyvet

egy pillantással átlapoztam,

hatvan esztendőm olthatatlan

erdőtüzével, árvizekkel,

 

bányaomlásokkal mögöttem,

oly szelíd, lassú szóval, mint az

őszi kert fái, így feleltem:

Köszönöm, öcsém, megvagyok.

 

Zelk Zoltán Ma reggel című verse jól mutatja, hogy négyszer négy sorban is kitűnően el lehet mesélni, milyen kétféle emberi élettartam és élettartalom különböztethető meg. Hogy létezik egyfelől az a sok évet megélt ember, akivel az életben semmi különös dolog nem történik, aki akadálytalanul halad át az életen, és létezik másfelől az, aki nem mondható igazán idősnek, de csakis küzdelmekkel teli éveket tudhat a magáénak.

Ilyen különbözőségek alapján ír le kétféle arcot a költő. Az első egy hetvenhárom esztendőt megélt férfié, míg a másik egy nála tizenhárom évvel fiatalabb arc. Azonnal kiderül, hogy a hetvenhárom éves férfi magánál öregebbnek látja a hatvan esztendős kórházi ismerősét. Ezért szólítja „bátyámnak”. A jóval fiatalabb nézi ezt a hetvenhárom éves arcot, elgondolkodik, majd fogadja a köszönést, és „öcsémnek” nevezi a nála sokkal idősebb kórházi sorstársat.

És pont ebben található a vers nagyszerűen elénk táruló bölcsessége. Hogy elgondolkodtat: vajon mennyit is érnek valójában a leélt éveink? Mert a tizenhárom évvel idősebb férfi arca a másik szemében „üres könyv”. Szerinte azt „egy pillantással át lehet olvasni”. Vagyis nincs benne semmi különleges, megdöbbentő. Semmi, ami küzdelmek nyomára utalna. „Se vidám tájak, se romok”. Üres hetvenhárom év.

Ellenben a másik, a hatvan esztendőt magáénak tudó férfi arca egész más. Ez a versbeli Zoltán saját hatvan évét „olthatatlan erdőtűznek” érzi. Életét „árvizekkel” és „bányaomlásokkal” tarkítottnak mondja. Tehát olyan hatvan év az övé, melynek nyoma hetvenháromnál is idősebbnek láttatja a viselőjét. Nos, e gazdagság tudatában fogadja a másik köszönését Zoltán, és nevezi „öcsémnek” a nála jóval idősebb alkalmi ismerősét…

Penckófer János