Krausz és Klimkó

2016. április 20., 09:45 , 797. szám

Csonkamagyar¹ Marci, cseh­szlo­vákiai magyar anyától és szovjetunióbeli magyar apától Budapesten született, filozofikus érdeklődésű ifjú úgy gondolja, hogy az Oscar-díjas Saul fiában a sonderes szájából elhangzott Ungvár mint származási hely, világhírűvé teszi atyja egykori városát.

Különösen azzal, hogy atyja elmondta, ismert egy, a filmben elhangzó nevet, az Ausländert. Ausländer angolt tanított az ungvári egyetemen. Az atya két éven át maga is birtokolta az előkelő „külföldi” megnevezést. A Szovjet Hadseregben, ahová nem jókedvéből került be – finoman szóltunk! –, orosz harcostársai inosztranyecnek nevezték. Őt bízták meg a Bojevoj Liszt² című faliújság előállításával. Munkasikerekről szóló cikkek írása, ezeknek a naiv művészetbe hajló képi ábrázolása, ebből állt a kitüntető megbízatás. Meg a közmunka kerüléséből. A latrinapucolás valahogy mindig a lapzártával esett egybe. Az éber és irigy bajtársak felfigyeltek erre a csodálatos egybeesésre, ezért is kérdezte meg valamelyikük a politikai tisztet: „Hadnagy elvtárs, miért adjuk a sajtót a külföldiek kezébe?” A külföldivel szemben azonban szemernyi esélyük sem volt, írástudatlanok, vagy félig írástudatlanok voltak.

Világhírre azonban nem olyan könnyű szert tenni. A korszerű országleírásokban ezt a varázslatos ősi, s egykor huzamosan magyar többségű várost Ungvár néven szinte nem is ismerik. Gyakrabban lehet cseh átírásban Užhorod, orosz változatban Uzsgorod, vagy a legújabb, az ukrán módi szerint Uzshorod formában megtalálni a világhálón. A kényszerű névváltozások egyben főhatalomváltozásokat is jeleznek. Forgandó és pillanatnyilag lefelé lejtő a szerencsénk, lássuk be.

Marci atyja ebben a városban eszmélkedett. A nyolcadik osztály elvégzése után kereskedősegéd segédje lett a híres Gasztronomban³. Tanulmányait a Dolgozó Ifjúság Esti Középiskolájának magyar tagozatán folytatta. Ebben az intézményben egy osztálytársat, D. Juditot leszámítva, szorgalmat emlegetni fölösleges fáradozás. A kamaszfiúknál legfeljebb a kémia iránti felfokozott érdeklődés tűnhetett pedagógiai kuriózumnak. A fiúk ki nem hagytak volna egyetlen órát sem. Nem nehéz kitalálni, az ifjakat nem kimondottan a vegytan iránti csillapíthatatlan tudásvágy, hanem ennek a tudásnak a közvetítője ragadta magával. A szép, csinos, kedves, s mindig elegánsan öltözködő tanárnő. Mosolyáért bármit, akár a Mengyelejev-táblázatot is képesek voltak bevágni.

A nyolctól négyig tartó munka után fél ötkor az iskolapad várta a dolgozó ifjakat. Az Ung-part, az esti város varázslatos fényei azonban ellenállhatatlanok voltak. A „tanuljunk, vagy lógjunk? önemésztés” a leggyakrabban az utóbbi javára dőlt el. Sokkal érdekesebb és izgalmasabb volt az Élet Iskolája: a visszafogott kocsmázás és a korzózó lányok látványa.

– Menjünk be legalább a harmadik órára – unszolta a leendő Marci atyját az iskolatársa.

– Zoli, ott az iskola, holnap is ott lesz, megvár, nem kell idegeskedni – a leendő atyának tulajdonképpen igaza volt, az első világháború előtt emelt épület ma is áll. Zoliból minden aggodalmaskodása ellenére azután hajómérnök lett.

Napközben azonban dolgozni kellett. Behordozni az árut, bevinni és kivinni az ormótlan üres faládákat, a raktárban „előkészíteni”, azaz a koszos kőpadlóhoz védőkesztyű nélkül odacsapkodni a félméteres tömbbe fagyasztott hekket. Nem nagy szórakozás. Egy forgalmas üzletben azonban mindig akad vidám és érdekes pillanat.

Például akkor, ha a nagy üvegajtón a zsidó Krausz bácsi lép be. Idős, kicsi ember, bottal jár, ám a hangja sztentori. Így kiált:

– A szenátor úr benn van?

A „szenátor úr” Marci leendő atyjának betanítója, s baráti istápolója, Béla bácsi volt. Klimkó Béla. Szakmáját valamelyik polgári világban, a Csehszlovák Köztársaságban vagy a Magyar Királyságban sajátította el. Szenátor azonban sohasem volt. Névrokon szenátor azonban könnyedén lehetett a prágai törvényhozásban, Krausz bácsi kedélyes beköszönése erre utalt.

Krausz bácsi, akkor még ungvári zsidó ifjúként 1944 áprilisában nehezen úszhatta meg a gettósítást és a deportálást. Akárhogyan is volt, túlélte a rettenetet.

A múlt század hatvanas éveiben „szenátort”, meg „urat” nyilvánosan és harsogva emlegetni Szovjet-Ungváron meglehetősen kockázatos móka volt. Baj, hál’Istennek, egyszer sem lett belőle. Bizonyára nem vették komolyan a túlélő Krausz bácsit.

Erre még az 1967-es, az izraeli és az arab országok közötti, s a Szovjetunió által a Nasszer elnököt támogató aktuális politika sem volt hatással. Országos – s ebben az üzletlánc is részt vett –, az Egyesült Arab Köztársaság⁴ megsegítésére indított gyűjtés ugyan zajlott, adogattuk is be szépen vert szovjet kopejkáinkat, de ez inkább tréfának tűnt. Annyi mindenre adakoztunk akkoriban mi, nagylelkű szovjet állampolgárok! Meg aztán szünetelt éppen a Birodalom közismerten hagyományos antiszemita politikája is.

E sorok írója a Krausz–Klimkó találkozókra mint a nagy viccelődések, a harsány hahoták, a derű pillanataira emlékszik. Tudtán kívül mintát kapott egy letűnőben lévő polgári világ hangulatából. Éretlen ifjúként akkor, abban a városban – ahol a Korzón túlnyomórészt magyarul beszéltek – úgy gondolta: milyen szép és vidám világban élünk.

Így teltek a napok akkoriban. El- és visszacsatolásokkal, holokauszttal, népirtásokkal, a Gulag világával a hátunk mögött.

Ha belegondolok, elégedetten és boldogan. Bizalommal tekintettünk a jövőbe Nem is csalatkoztunk, kisvártatva összeomlott a Szovjetunió. Jöttek az újabb bajok.

Tóth István

 

¹ Láng Gusztáv irodalomtudós találó kifejezése a XX. századi szétszakítottságból eredő magyar tudathasadásra. A XXI. században a népnyelvben a jelző kevésbé intellektuálisan a „táposokra” módosult.

² Harci Lap

³ Üzletlánc a Szovjetunióban

⁴ Az Egyesült Arab Köztársaság Egyiptom és Szíria uniója volt, amely a pánarab nacionalizmus eszméinek megvalósulásaként jött létre 1958-ban, majd 1961-ben Szíria kilépésével bomlott fel. Egyiptom 1971-ig az EAK megnevezést viselte.