Buda Ferenc: Isten szalmaszálán

Gömbölyű szivárvány

egykoron valék –

Isten szalmaszálán

rezgő buborék.

Majd a földre hulltam

fénylő mag gyanánt,

látni úgy tanultam

tőled, földanyánk.

Mégis: egyre marnak

ordas kételyek:

ápol s eltakar? vagy

élve eltemet?

Tán ha egyszer

– nemsokára? –

én következem,

elmúlásom ára majd a

folytatás leszen.

Gömbre írt szivárvány –

egykor az valék:

Isten szalmaszálán

szappanbuborék.

Buda Ferenc, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett József Attila- és Kossuth-díjas szerzőnk 2016-ban ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Itt olvasható műve pedig – az Isten szalmaszálán – címadója volt a tíz éve napvilágot látott, és összesen hetven verset tartalmazó kötetének, mellyel az akkor hetven esztendős költőt és műfordítót köszöntötték.

Az Isten szalmaszálán egészen rövid, de különös szépségű költemény. Benne – egyebek mellett – a régies kifejezések is feltűnnek. Az első versszak második sorában ilyen a „valék” forma, amely ráadásul megismétlődik a záró szakaszban. De ilyen kicsit a „földanyánk” szó és a „leszen” forma is. Mindebből az is következhetne, hogy nem mai hangvételű költeménnyel állunk szemben, ám ez teljes félreértése lenne a műnek. Az Isten szalmaszálán kortalan szépségű költemény, mely rövidsége ellenére képes összefoglalni az emberi létezés megfoghatatlan értelmű csodáját.

Buda Ferenc verse lehet, hogy mese, vagy még inkább: mítosz. Firtatja az ember megszületésének a történetét, a földi sorshoz való kötődésének értelmét, miközben végig létezésünk égi természetét hangsúlyozza.

Az egyes szám első személyű megszólalás bensőségessé teszi a verset, az „ápol s eltakar” pedig – vagyis a Vörösmarty Mihály Szózatából kiemelt két szó – a magyar nemzeti közösséggel köti össze ezt az általános igazságú emberi létértelmezést. A vers hangvétele megejtő tisztaságot sugall, ezzel külön gazdagítja olvasóját…

Penckófer János