Csoóri Sándor: Hársfa

2016. június 8., 09:38 , 804. szám

Méhek világvárosa: hársfa,

sejtekből,

súlyos illatokból fölépült New York.

Leveleid: zöld repülőterek,

ág-utcáid belevesznek a nyárba.

 

Állok előtted s megszégyenítesz:

testem se

és suhogó agyam se volt még soha

ennyi munka és ennyi önfeledtség

kitárult paradicsoma,

 

ennyi sárga düh édenkertje,

ennyi lopott kéj birodalma,

ilyen viharos méz-öböl,

elhagyhatatlan kocsma.

 

Június megrohant gyarmata,

ellenállás nélkül is te hódítasz.

Lázálmod áttör minden teremtett zajon –

s mintha már nem is a hártyaszárnyak

malomzúgását hallanám,

hanem a Földét

egy távoli csillag füvéből hallgatózva

s a halálnélküli idő nyilazna körül,

mint a fecskék.

 

Csoóri Sándor itt olvasható Hársfa című költeménye újra rádöbbenti az embert, hogy a lehető legegyszerűbb dolgok is képesek egy egész világot magukba foglalni. Mert lám, elég csak egy hársfáról beszélni, és mi mindenről lehet szólni ezzel. Persze nem őszi vagy pláne téli hársfáról van itt szó, hanem a tavasziról, még pontosabban: a nyáriról. A virágba borultról. A szédítően illatozóról. A méhektől zümmögőről, arról, amely bizony képes elvarázsolni az embert.

Egyszerre „világvárosnak” tudjuk látni ezt a hársfát, mintha méh-perspektívára váltanánk mi is. Így tűnnek elő „sejtjei” e hársfa-New Yorknak, ahol „a levelek zöld repülőterek”, az „ág-utcák” pedig végeláthatatlan hosszúak, mert ki tudja, hol, talán egy másik dimenzióban, a nyár kiterjedésében folytatódnak. Hol a tér, és hol az idő ebben az érzékelésben? Kicsit olyan, mintha minden álló lenne e „hársfa” körül, miközben mégis észlelni lehet bizonyos változást: költőibbnél költőibb helyek tárulnak elénk júniusunknak e „megrohant gyarmatán”.

Ez a hársfa-metropolisz így lesz „sárga düh édenkertje”. Ez az illat-város „lopott kéjek birodalma” lesz. És „viharos méz-öböl”, és főként „elhagyhatatlan kocsma”, aminek hálás részege tud lenni minden ember.

Olyan szuggesztív e Hársfa, hogy valóban nehéz csak úgy, első elolvasása után továbblépni. Olyan érzékekre ható mű, hogy nemcsak a súlyosan bódító illatot, de a méhek általi szédítő zsongást is képes felidézni. Csak egyszerű szavak egymásutánja, de közben olyan vers, mely fel tudja idézni azt a belénk ivódott feledhetetlen illatot és képet, mely viszonozhatatlan ajándéka a nagybetűs Természetnek minden egyes évben…

Penckófer János