Vasárnapi üzenet: 2016. július 3.
Csipkebokor – azonosulás és különállóság.
(2 Mózes 3 vv.)
Egyáltalán nem hétköznapi ez a mózesi történet, s miközben olvastam, azon gondolkodtam, mi lett volna, ha mindez velem történik meg. 40 év szürke hétköznap után egyszercsak az ég és a föld összeér egymással, s Isten és ember találkozását tartogatja benne.
Mózes meglehetősen elfelejtette az egyiptomi létet, szerette a feleségét, nevelte a gyermekét, gyarapította a gazdagságát. Egy nem várt napon azonban, nem várt módon, nem várt eszközzel a Mindenható beleszól az életébe. Mózes egy égő csipkebokrot lát meg, mely ég, de nem ég el. Pedig hétköznapi elemekkel találkozik, csipkebokor és tűz, mindkettő jelen volt az életében. Nap mint nap elment a fák, bokrok mellett, nem is figyelt fel rájuk, mert annyira természetes volt. A tűz szintén olyan megszokott volt, naponta használta a vad elkergetésére vagy a vadpecsenye elkészítésére. Mi is találkozunk ezekkel az elemekkel, nincsenek különösebb hatással az életünkre, hiszen a természet körbevesz minket is, a tüzet naponta használjuk. De az a nap más volt Mózes életében. Két elem találkozása oly módon, hogy bár a fizikai törvényszerűségekből adódóan az egyik elem megemészti a másikat, az ott mégsem úgy történik.
Mi ennek a titka? Mit érthetünk meg ebből magunk számára? Isten Lelke jómagamat a felé az értelmezés felé irányított, hogy itt Isten és ember titokzatos eggyéválásáról van szó. A kettő azonosulása, de mégis különállósága is. Hiszen a kettő nem bántja egymást, annál inkább megfér egymás mellett. Hirdeti mindkettő egyediségét, s azt, hogy ebben a találkozásban Isten az emberben van, s az ember az Istenben, az Isten nem lesz emberré, s az ember nem lehet Istenné. Mint a természeti elemek, melyek nem mosódnak össze, de nem is különülnek el egymástól. Mi az Úrban, s Ő mibennünk. Nagy titok ez! De az a különös – s számomra vigasztaló is egyben –, hogy mindkettő megmarad önmaga.
Isten ezt végzi el Mózes életében. Megragadja, hatalmába keríti, nem emészti meg, hanem felkészíti a nagy szolgálatra. Ebben a szent összefonódásban az ember a maga törékenységében kérdez: „Ki vagyok én?” Az elhivatáshoz ezek a kérdések is hozzátartoznak. Mózes ebben a kérdésfeltevésben komolyan elgondolkodik. „Uram, eltelt negyven év, s én Egyiptom közelében sem voltam. Nem azokat az időket, embereket éljük, mint az ott-tartózkodásom idején. Minden más lett, én is megváltoztam, hogyan is mondjam el a családomnak, hogy mi a Te terved?”
Figyelemre méltó Isten válasza, azt mondja, amit az ember ilyen esetben a legszívesebben hall: „Én veled leszek.” Mi már elválaszthatatlanul egyek vagyunk, összefonódtunk, és az a szolgálat, amire kérlek, már eldöntött tény. Isten meg is mondja ezt: „Amikor kivezeted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok tisztelni az Istent.”
Nagy rejtély számomra ez az elhivatástörténet, s valahányszor újra és újra elolvasom, mélyebbnél mélyebb értelmezés nyílik meg belőle. Te vajon mit gondolsz róla, neked mit üzen a csipkebokor?
Kincses Margit
beregszászi lelkipásztor
