Mérföldekre a gyermektől – fizikálisan és lelkileg is(?)

2016. július 6., 08:56 , 808. szám

A szülő(k) nélküli családkép, amelyben vagy egyik, vagy mindkét szülő több száz kilométerre családjától, idegen országban dolgozik a megélhetésért, sajnos egyre többször látott jelenség Kárpátalján. Persze senki nem kárhoztatja a családja boldogulásáért, gyermeke felneveléséért kényszerűen külföldön dolgozó szülő(ke)t, de…

Lássuk be: könnyű átesni a ló másik oldalára. Sok esetben a folyamat a megélhetésért való küzdelemmel indul, később viszont a családtól távol, a családnak megteremtett, lassan luxusnak mondható körülmények fenntartása lesz a cél. S ekkor már az apuka nem azért tölt évente csupán 1-2 hónapot a családjával, hogy legyen miből élni, hanem hogy a kisfiúnak egyre nagyobb és egyre több lóerős játékszereket vásároljon, lányának, feleségének pedig egy újabb, még „trendibb”, még drágább ruhát, bútort, telefont.

Aki a '90-es évek végén, a 2000-es évek elején töltötte így gyermekkorát, jól emlékezhet rá, hogy a Magyarországon megszerzett fizetésből egy bicikli vagy egy Nokia 3310-es mobiltelefon megvásárlása volt az álmok netovábbja. Bezzeg most… S akinek ez ismerős, az talán emlékszik arra is, hogy szíve szerint inkább visszaadta volna azt az ajándékot is, csak legyen ott vele az édesapja a születésnapján, ballagásán, konfirmálásán vagy elsőáldozásán.

Lényegében rém egyszerűnek tűnik mindezek következménye: a sok időt távol töltött szülő sok esetben nem tudja megtalálni a közös hangot felnőtté vált gyermekével, hiszen szó szerint kimaradt annak életéből. Ezt pedig nincs az a játék, ruha, technikai kütyü, ami meg tudná oldani. Egy kisgyermekkel még elfeledtetheti egy újabb ajándék, hogy apa nincs, de a felnőttel, akinek már nem a tárgyak jelentik a legfőbb értéket, nem. De talán sokak környezetében van olyan felnőtt is, aki gyermekként mindent megkapott, amit csak óhajtott, s ma, felnőttként minden eszközt megragad, hogy megszerezze, amit akar, hiszen ehhez szokott hozzá.

Saját, fiatal asszonyként és fiatal anyukaként e téren szerzett tapasztalatáról így nyilatkozott valaki: „Amikor az egyik fél távol van, a házastársak egyszerűen elszoknak egymástól. Mindenkinek megvan a maga napi rutinja, és amikor a férj hazamegy, ez teljesen felborul, apró dolgok miatt is. Ha kisbaba is van a háznál, akkor ez különösen zavaró lehet, mert plusz­feladatokat kell elvégezni. De ez a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy a gyerek is elszokik az apjától. Amikor az én férjem hetek után hazajött, a lányunk meghőkölt, csak nézett rá, nem tudta, ki az az ember. Kellett egy-két nap, míg megbarátkozott vele. Nálunk 6 hét volt a leghosszabb külön töltött idő. Sokan viszont 3-4 hónapra is elmennek.”

Ebben a családban a helyzet fordítottja is megtörtént: az édesanya volt távol a férjtől, gyerekeitől. „Négy nagyon nehéz hónapot töltöttem külföldön a férjem és a gyerekek nélkül. Én megbíztam a férjemben, és tudtam, hogy bármilyen munkát el tud végezni otthon, el tudja látni a gyerekeket is, de amikor tudtam, hogy valamelyik gyerek beteg, legszívesebben szárnyakat kértem volna, hogy hazarepülhessek hozzájuk.”

Hogy milyen következményei lesznek, lehetnek ennek a jelenségnek, arról Gávriljuk Ilona pszichológussal, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Pedagógia és Pszichológia Tanszékének tanárával beszélgettem.

– A gyermek környezetében két embernek feltétlenül jelen lennie kell: az apának és az anyának. Lelkileg így tud csak egészségesen fejlődni. A szülő hiányát némileg lehet pótolni, de ehhez biztosítani kell a szeretetteljes környezetet és a megkapaszkodás lehetőségét. Kell legyen egy személy, aki segíti, támogatja, megvédi a gyermeket. A kisebbeknél ez könnyebb, mert zsenge értelmi fejlettségük miatt még könnyebben élik meg valamelyik szülő hiányát. De a fejlődésének egy bizonyos pontján eljut oda a gyerek, hogy hiányolni kezdi a szülőt. Belénk van kódolva az apa és az anya iránti vágy. A hiányt főleg óvodáskorba érve kezdi el érezni a gyerek, amikor minden óvodásért az anyukája jön, csak érte nem. Ilyenkor automatikusan összehasonlítja magát a környezetével, s felteszi a kérdést, hogy érte miért nem anya jön? Bármennyire is szeret a nagymama, nagypapa, a szülőt nem tudja teljes egészében pótolni. A szülők szeretete valahogy más, sokkal közelibb, természetesebb.

A gyereknek igazán jó dolga lehet a nagyszülei mellett. Senkivel nem kell harcolnia, megvan mindene, azzal foglalkozhat, amivel szeret. Emiatt viszont nem alakulnak ki benne bizonyos gátlások.

– Egyre több szülő kényszerül külföldön munkát vállalni, ebben az esetben pedig ismétlődik az elhagyás.

– A kicsi gyerek a maga értelmével máshogy fogja fel ezt, mint egy idősebb. Amikor hetek, hónapok után az apuka hazamegy, alapvetően nehezen találja a helyét a saját otthonában. Emellé társul, hogy a gyerekével sem feltétlenül tud szót érteni. Hiszen nem együtt fejlődtek, nincsenek közös élményeik, nem voltak együtt kirándulni, az apuka nem volt ott, amikor a gyerek beteg volt, iskolába ment, ballagott és így tovább. A gyermeki psziché hosszú távon nem viseli el a feszültséget. Amíg még kicsi, addig fantáziával tölti ki életét, eljátssza a babáival azt, amit szeretne, azt, akiről szeretné, hogy ott legyen. Ez kb. 10 éves korig még működik is, de egy bizonyos ponton túl már nem, és akkor a gyerek egyszerűen kizár dolgokat az életéből. Ezt felnőttként úgy mondanánk, hogy savanyú a szőlő. Nincs itt az apuka, nem része az életemnek, hát nincs is rá szükségem. Amikor pedig megjelenik, megpróbál befurakodni a gyerek nélküle kialakított világába, ő pedig igyekszik kirekeszteni őt onnan.

Ennél már csak az rosszabb, amikor mindkét szülő elmegy, és a gyerek a nagyszülőkre marad. A gyerek  megpróbál önállósodni, függetlenedni a szüleitől. A szülők elmennek, hogy legyen miből megvenni a gyereknek mindazt, amit az itteni fizetésből nem tudnának. De a gyereknek nemcsak ételre, ruhára, játékra van szüksége. Neki elsősorban a biztonság kell, márpedig csak a szülei tudják igazán megvédeni őt. Pont erről szól például a pubertáskor, amikor tulajdonképpen a szülőknek önmagától kell megvédeni gyereküket. Ha viszont nincs ott a szülő, akkor a fiatal önmagára van utalva, meg kell tanulnia önmagát megvédeni, közben pedig eljut arra a pontra, hogy valójában nincs is szüksége a szüleire. A szülők pedig nem értik, miért zárja ki őket csemetéjük az életéből, hiszen ők mindent megvettek neki. Persze, a gyerek vágyik az ajándékokra, de ha a szülő nem tudja megvenni, akkor megtanulja, hogyan kell lemondani dolgokról. A legfontosabbak, a biztonságérzet és a szeretet ott lesznek a szülő jelenlétével együtt, ezek pedig semmibe nem kerülnek. A gyerekeknek ez hiányzik igazából, s ezek hiánya később még visszaüthet.

– A szülők a nemi szerepek mintái is. Hogyan alakulhat ez a folyamat a nagyszülők mellett?

– Ideális esetben mindkét szerepre van egy példa a gyerek számára. A szülőkkel szembeni érzelmi eltávolodás mindenképpen megtörténik, a gyerek a szülőket helyettesítő nagyszülők felé sugározza a szeretetét. Ha vannak befogadó és ezt viszonzó személyek, nem lesz akkora a kár, hisz van egy családminta. Ebben az esetben viszont megfigyelhető, hogy a gyerekek „korán megöregszenek”. Magukba szívják a nagyszülők bölcsességeit, amit koruk okán még nem kellene. Életvitelük lassúvá válik, koravének lesznek, emiatt pedig kivetheti őket a gyerekközösség, mivel a felnőttek mondatait, tetteit utánozzák, így a társak is felnőttet látnak bennük, holott őket még a dinamizmus, az energikusság, a szenvedély kellene jellemezze.

Nagy az esélye annak, hogy a gyermek így nem megfelelő családmintát visz magával. Eljut oda, hogy ő maga is szülővé válik, de számára az anya vagy az apa fogalma nem bír tartalommal. Ezt a szerepet igazán csak a szülői minta tudja megjeleníteni. Más mintákból nem biztos, hogy tud táplálkozni, mert azokat látja ugyan, de nem éli át. Nincs annál borzasztóbb, mint amikor az anya megy el.

– Tehát a szülő hiánya kihat a felnőttkorra is.

– A már említett dolgon kívül a szülő és gyermeke későbbi kapcsolatában is megmutatja a hatását. A felek nem ismerik egymást, mert egyszerűen kimaradtak egymás életéből. Ezért nem tudnak beszélgetni, szót érteni egymással. Minőségi, együtt töltött idővel lehet kompenzálni ezeket a hiányosságokat, amikor a szülő éppen otthon van, de ezt össze sem lehet hasonlítani azzal, amikor a gyerek a szülei mellett nő fel.

Félreértés ne essék: elítélni egy szülőt azért, mert gyermekének a legjobbat akarja, senkinek nincs joga. De fent a labda: tényleg a megélhetés, a legszükségesebb dolgok, a taníttatás finanszírozása még a cél, vagy ennél már többnél tartunk?

Éppen az lenne a meghökkentő, ha valaki nem tenne meg mindent, nem hozna valamilyen áldozatot gyermeke jólétéért, ha kell. Mindannyian saját bőrünkön érezzük a nehéz gazdasági helyzet hatását. Aki egyedül él, csak magát kell eltartania, az el sem tudja képzelni, hogyan tud valaki családot fenntartani a jelenlegi árak és fizetések mellett. De a nagy hajtásban (legalább akkor, amikor anyuka, apuka hetek, hónapok után hazamegy néhány napra) jutnia kell minőségi időnek is a gyermekre, azokra a „szemmel láthatatlan” értékekre, amelyeket soha, semmilyen ajándék nem válthat ki.

Espán Margaréta