Vasárnapi üzenet: 2016. 07. 10.

 „Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket? Boldog az a szolga, akit, amikor megérkezik az úr, ilyen munkában talál!”

(Lk 12,42–43)

Régi, már-már elavult kifejezésünk a sáfár: azokra a különleges, képzett szolgákra vonatkozik, akik jellemzően írni-olvasni, számolni tudó tagjai voltak a személyzetnek. Ha a ház urának messzire kellett utaznia, ezekre bízta a ház vezetését, a vagyon kezelését, az élelmezést, és sok egyéb dolgot. Egyfelől óriási megtiszteltetés, másfelől hatalmas felelősség. A jó sáfár kiváltságos helyzetben volt, mind az életszínvonala, mind a rangja egyre nőtt. A hanyag sáfár azonban akár az életével is fizetett a mulasztásaiért.

Életünk egésze tulajdonképpen egyfajta sáfárság. Megbízatás. Konkrét talentumokat, képességeket és erényeket, időt, erőt, egészséget, anyagi forrásokat bíz ránk Isten, s ezekkel együtt feladatokkal is megbíz. Sőt, embereket bíz ránk. A megbízatás nemcsak munkát jelent, de kiváltságot is: embertársaink előrehaladása, boldogsága múlik rajtunk. S egyszersmind vissza is hat ránk a sáfárságunk: ha jól csináljuk, mi magunk is azt tapasztaljuk, egyre többet bíz ránk az Isten.

Jézus úgy beszél a gazda megérkezéséről, mint ami váratlanul, előreláthatatlanul következik be. Bármilyen élethelyzetben legyen a szolga – úgy találja őt a gazdája. Fontos ezt is látnunk hívő emberként. Istent nem érdekli az általunk gondosan felépített Patyomkin-díszlet. Ő pontosan látja és tudja, mivel és kivel töltjük ki az életünk nagy részét, és megteheti, hogy tetten ér, sőt számon kér. A számonkérés tárgya pedig mindenkor a hűség. Nem teljesítményt, nem számszerű eredményeket kér számon az Isten, hanem a lelkületet, az odaadást. Ez pedig csakis hitből fakadhat. A görög nyelv szava a hitre, a bizalomra és a hűségre egyazon tőről fakad. Aki igazán hisz, az megbízik Isten bölcsességében, és a körülményekkel is dacolva teszi a dolgát. Tudva, hogy a jutalma Istennél van. S aki a kevésen képes hűségesnek lenni, arra Isten sokat tud bízni azután. Jézus szava szerint itt nem csupán eredményekről vagy elismerésről beszélünk. Így mondja az Úr: boldog a szolga, akit ura munkában talál. A hűséggel, odaadással végzett küldetés, az önmagunkra való rátalálás, önazonosságunk megélése boldoggá tesz. Azaz legfőképpen nem a körülményeink, szerzett dolgaink, avagy a pozíciónk, hanem a tudat, hogy a helyemen vagyok, és azt teszem, amivel megbízott az Alkotóm. Ez ad belső békességet, valódi biztonságérzetet, ez tesz igazán boldoggá. Adja Isten, hogy mindnyájan lehessünk ilyen hűséges sáfárai, a világunkat előremozdító, az Ő Országát építő, s mindeközben boldoggá váló emberek!

Szimkovics Tibor
ráti, nagygejőci és minaji lelkipásztor