Vitéz katona volt? Vagy önkényeskedő oligarcha?

2016. július 6., 08:25 , 808. szám

Aki olvasta Gárdonyi Gézától az Egri csillagokat, annak fülében ismerősen csenghet Török Bálint neve, ugyanis az említett főúr szigetvári udvarában töltötte apródéveit a mű főhőse, Bornemissza Gergely. S a regény szereplőinek többségéhez hasonlóan, valóban létező történelmi személy volt, a XVI. század 20–30-as éveinek meghatározó alakja, akinek a sorsában ott tükröződik a mohácsi vésztől Magyarország három részre szakadásáig tartó történelmi időszak.

Születésének pontos időpontja nem ismert, a történelem viharait átvészelt oklevelek tanúsága szerint 1502. szep­tember 25. és 1503. február 24. között látta meg a napvilágot, Török Imre nándorfehérvári bán és hitvese, Parlaghy Krisztina gyermekeként. Édesapja halála után rászállt a báni cím, ám még csak 17 éves volt, amikor 1521-ben II. Szulejmán szultán ostrom alá vette a Magyarország kulcsának nevezett, fontos végvárat, és leküzdve az évek óta fizetetlen őrség hősies ellenállását, be is vette azt. Az ostrom idején sem Török, sem bántársa, Héderváry nem tartózkodott az erősségben, így az országgyűlés a még fiatalkorú Bálintra próbálta hárítani a vár elvesztésének felelősségét, s az ifjú főúr csak lovára kapva tudott elmenekülni a gyűlésen részt vevők dühe elől. Lengyelországba távozott, majd a következő évben hazatért, és Szapolyai János erdélyi vajda udvarába került. A vajda híres törökverő vezérei mellett kezdte kijárni a katonaság iskoláját, részt vett Szapolyai havasalföldi hadjáratában, 1523-ban pedig tisztázta magát a korábbi vádak alól, és a déli végvárrendszerben folytatta katonai pályafutását. Ám nemcsak a be-betörő törökök ellen vitte harcba vitézeit, hanem a vele ellenséges viszonyban lévő földbirtokosok javait is el-elragadta. A korban – sajnos – nem egyedülálló hatalmaskodásainak azonban – néhány feddés mellett – nem lettek komoly következményei.

Az 1526-os végzetes török hadjárat idején Péterváradnál – több vezértársával együtt – megpróbálta feltartóztatni az oszmán áradatot, a kisszámú, gyengén felszerelt végvári katonaság azonban képtelen volt ellenállni a túlerőben lévő ellenségnek, így Törökék visszavonultak, és csatlakoztak a felvonuló királyi haderőhöz. A mohácsi csatában Török a királyi testőrcsapat tagjaként vett részt, melynek II. Lajos személyes védelme volt a feladata, a magyar fővezér, a tragikus sorsú Tomori Pál kalocsai érsek azonban egy váratlanul felbukkanó török csapattest ellen vezényelte a testőröket, így azok nem tudtak segítséget nyújtani a vesztes csata után a harctérről elmenekülő uralkodónak, aki végül belefulladt a megáradt Csele patakba. A tragédiáért egyesek a testőröket tették felelőssé, noha éppen Török tiltakozott Tomori – mint utóbb kiderült – meggondolatlan parancsa ellen.

Az örökössel még nem ren­delkező fiatal király halála végzetesnek bizonyult Magyarországra nézve. A nemesség, valamint a főurak nagy része – I. János néven – Szapolyait, kisszámú főnemes viszont Ferdinánd Habsburg főherceget, V. Károly német-római császár és spanyol király unokaöccsét választotta királlyá. Az utóbbiakat vagy önös érdekek vezérelték, vagy őszintén hitték, hogy a császári nagybácsi annyi katonát ad majd Ferdinánd keze alá, amennyi elégséges lesz Magyarország megvédésére. Török is így vélekedett, ezért – illetve birtokadományok reményében – elhagyta Szapolyai táborát, és átpártolt a Habsburg-főhercegből lett királyhoz. A két uralkodó közötti polgárháború elején részt vett az Eger visszafoglalására indított jánosista sereg legyőzésében, majd a magyar Pekry Lajos és a német Johann Katzianer hadvezérekkel együtt a Felvidékre vezényelték, ahol Kassa mellett, a szinai csatában legyőzték Szapolyai seregét, emellett sorban bevették I. János, illetve párthívei várait, és egész Felső-Magyarországot meghódoltatták. A többi fronton is vereségek sorát elszenvedett Szapolyai 1528-ban Lengyelországba menekült, majd szövetséget kötött a szultánnal (nemsokára hűbéresküt is tett neki), és visszatért Magyarországra, ahol ekkorra már szinte mindenki megelégelte Ferdinánd fizetetlen német–spanyol zsoldosainak a harácsolásait. A Habsburg-királynak ráadásul további katonai támogatást sem sikerült elérnie császári nagybátyjánál s a birodalmi rendeknél, így egyre világosabbá vált, hogy képtelen megvédeni Magyarországot az oszmánok ellenében. Mindez pedig egyre inkább elkedvetlenítette magyarországi híveit.

Ferdinánd Erdélybe és a Temesközbe vezényelte Törököt, hogy megerősítse az uralkodó ottani helyzetét, ám a királyi támogatás hiányában súlyos vereségek érték. A segítségnyújtás és a remélt birtokadományok elmaradása miatt a Dunántúl felprédálásával próbálta „kárpótolni” magát. Igaz, eközben nemcsak a saját zsebére dolgozott, hanem az országrész zömét is Ferdinánd hűségére térítette. Közeledett viszont az idő, hogy hátat fordítson a Habsburg-uralkodónak.

Egyre világosabbá vált, hogy sem Szapolyai, sem Ferdinánd nem képes az ország vezetésére, s egyre fokozódott az anarchia, melyet kihasználva megannyi főúr, köztük Török Bálint is igyekezett a saját pecsenyéjét sütögetni, az erőszakoskodástól sem riadva vissza. Persze az anarchia végső soron senkinek sem kedvezett, így került sor az 1530-es évek ún. király nélküli országgyűléseire, melyeken a rendek megoldást igyekeztek találni az ország problémáira. Lebonyolításukban Török is jelentős szerepet játszott, ám mégsem hozták meg a remélt eredményt.

Az 1532-es oszmán támadás során azonban Török még mindig Ferdinánd oldalán harcolt. Török és Bakics huszárai sikeresen támadták a Bécs ellen vonuló szultáni sereg különböző egységeit, majd csatlakoztak V. Károlynak a császárváros védelmére összevont hadához, végül pedig részt vettek az Ausztriába betört, majd onnan kiszorított török csapatok üldözésében. Az évtized végére azonban – a birtokadományok körüli nézeteltérések miatt – végleg megromlott Török Bálint és a Habsburg-udvar kapcsolata.

Az 1530-as évek derekán végül is Török átpártolt I. Jánoshoz, aki ezt a lépését busás adományokkal hálálta meg, melyek eredményeként Magyarország leggazdagabb, legbefolyásosabb főura lett. Új ura szolgálatában a Dunántúlon bevette Lakot, Veszp­ré­met, Jánosházát, nyugat- és északnyugat-dunántúli hadjárataival pedig nagy zavart idézett elő Ferdinánd táborában. Miután pedig 1540-ben elhunyt Szapolyai, csecsemőkorú örököst – János Zsigmondot – hagyva maga után, az országgyűlés Törököt, Petrovics Péter főurat és Martinuzzi Fráter György apátot, I. János emberét jelölte ki az ország ideiglenes kormányzására.

Ferdinánd természetesen nem nyugodott bele a Magyarország fölötti teljes uralom elvesztésébe, és 1541-ben Roggendorff császári tábornokot vezényelte Buda elfoglalására. A birodalmi sereg körül is zárta a várost, melynek ostroma azonban elhúzódott, mialatt II. Szulejmán – úgymond János Zsigmond érdekei védelmében – ugyancsak Buda alá ért. A török és a kitörő őrség szétverte Roggendorff seregét. A szultán ezek után ünnepi ebédre hívta – János Zsigmonddal – a csecsemő trónörökös egyik gyámját, Török Bálintot. A lakoma alatt viszont a várba beszivárgó janicsárok csellel elfoglalták Budát, melyet Szulejmán megszállt, Török Bálintot pedig fogolyként hurcolta Konstantinápolyba, a Héttorony (Jedikula) börtönbe, ahol – 1550-ben – el is hunyt. Magyarország pedig három részre szakadt: a Habsburg-uralom alatt lévő északi és nyugati részekre, a keleten kialakuló Erdélyi Fejedelemségre, valamint a középső területeken létrejött Hódoltságra, és ez az állapot csak 150 év elteltével szűnt meg.

Lajos Mihály