Petőcz András: Kertész Imre halálára

Megálltam akkor az út mellett az autóval.

Alig akartam hinni, szólt a rádió, valami zene

volt slágerek, sanzonok a francia rádióban, amikor

megszólalt a hírek, benne egy bemondó kissé

közömbös hangja, kissé fáradt, közömbös hangon,

hogy „Imre Kertes”, így „s”-betűvel, meg az,

hogy Prix Nobel. Ennyit értettem úgy nagyon hirtelen.

És alig akartam hinni. És álltam, és ünnepeltem,

magamban, egyedül, a belga határ mellett,

az Atlanti-óceán felé autózva.

És korábban, ahogy Szigligeten, vacsora közben,

beszélgetve, még a nyolcvanas évek végének

kegyelmi állapotában, mindaz, amit mondtál,

ironikusan, mosolyogva, életről, halálról,

mindennapokról, és én nem tudtam, kivel is,

kivel is beszélgetek, nem tudtam szinte semmit,

csak hallgattam mindazt, amit mondtál és jó,

és jó volt csak hallgatni, vagy éppen verskötetet

adni, kamaszos nagyképűen, meg azt hinni,

hogy fiatalságom okán fontosabb vagyok.

És jó volt Berlinben, a lakásodban, ahogy

végigdőltél a fekvőszéken, „beteg vagyok”,

mondtad, de közben nevettél is, mint aki mindent

és végképpen kinevet, jó volt beszélgetni régi

időkről, és nem törődni semmivel, jó volt arra

gondolni, hogy van valaki, aki végigcsinálta és

meg is fogalmazta, és nevet mindenen, és

soha nem tudtam mit kezdeni a nevetéseddel,

zavarban voltam mindig, de ahogy nevettél,

annyira szerettelek volna megölelni.

Aztán utoljára még egy telefonbeszélgetés,

akkor is nevettél, és akkor is gúnyolódtál

a halállal, „hogy vagy?”, kérdeztem, „jól”,

mondtad, „várom, hogy meghaljak”, tetted

hozzá, erre persze nem lehet mit mondani,

erre csak dadogni lehet, kínos másodpercek,

nagy hallgatás, aztán csak annyi, hogy „hívlak

majd”, és persze, nem hívtalak, nem, és nem is

hívlak már soha többé, legfeljebb majd egyszer,

ha van ilyen, valami ismeretlen helyen találkozunk

Egy rendkívüli, szomorú esettel, Kertész Imre halálhírével indul ez a Petőcz András-vers, melyet az Irodalmi Jelen 2016. májusi száma közölt. A kiváló kortárs szerzőnk arról számol be költeménye első versszakában, hogy a belga határ közelében egy francia rádióból értesült a Nobel-díjas magyar író elhunytáról. „Megálltam akkor az út mellett az autóval – írja –, és álltam, és ünnepeltem, magamban, egyedül”, „az Atlanti-óceán felé autózva”.

E pillanatrögzítés azon túl, hogy nagyon jól mutatja Kertész Imre világhírnevét, kiváló versszervező alkalommá alakul. Elindul az emlékezés. Így a következő három szakaszból olyan dolgokat tudunk meg Kertész Imre és Petőcz András személyes ismeretségéből, melyek emberi, hétköznapi közelségbe hozzák a világhírű Nobel-díjas szerzőt.

A három szakasz három találkozást-beszélgetést rögzít, melyek közül az első még az 1980-as évekből való. Ekkor, vagyis a nyolcvanas években még a visszaemlékező nem tudta, mert nem tudhatta, „kivel is” beszélget Szigligeten. Senki sem tudhatta, hogy majd 2002. október 10-én ő lesz az első magyar író, aki átveheti a Svéd Királyi Akadémia irodalmi Nobel-díját, ami egy pillanat alatt megváltoztatta a hozza való viszonyt, sőt az értékelését is.

A vers következő két szakasza pedig egy-egy olyan mozzanatot emel ki kettejük ismeretségéből, melyek már egy elmélyültebb kapcsolatra engednek következtetni. Nincs ugyan e két szakaszban semmi különös – Petőcz András emlékezik bennük két korábbi találkozására-beszélgetésére Kertész Imrével –, a négy versszak egészéből viszont mégis érezni, hogy 2016. március 31-én nem akármilyen gondolkodót veszített el az éppen egy óriási kihívásra válaszolni kényszerülő Európa, s azon belül a magyarság.

„Az a civilizáció, amely nem mondja ki világosan az értékeit, vagy amely e kinyilvánított értékeket cserbenhagyja, az a pusztulás, a végelgyengülés útjára lép.” (Kertész Imre)

Penckófer János