Ember az embertelenségben

Tóbák Lajos Szolyvára történt elhurcolásának és megmenekülésének története

2016. augusztus 3., 10:05, 812. szám

Mikor 1944 őszén a Kárpátalját megszálló szovjet fegyveres szervek „málenykij robotra” vitték a régió 18–50 év közötti magyar és német nemzetiségű férfilakosságát, az elhurcoltak között volt egy 30 éves aknaszlatinai fiatalember, Tóbák Lajos is, aki Szolyván – az embertelen bánásmód és körülmények következtében – kevés híján életét vesztette, de csodával határos módon megmenekült a halál torkából. Az ő történetét meséli el lánya, a ma is Aknaszlatinán élő Tóbák Klára, aki édesapja sorsának alakulását szeretné megismertetni az olvasókkal, és aki szerint: „Rendkívül fontos, hogy tudtára adjuk a mai fiataloknak, hogy mennyi mindenen kellett keresztülmenni apáinknak a magyarságukért, a nemzetiségükért.”

– Édesapám 1914. szep­tember 22-én, Ungváron, római katolikus magyar családban született második fiúgyermekként. Mikor édesapám három-, a bátyja, Béla pedig hatéves volt, a család Máramarosszigetre költözött. Úgy hozta a sors, hogy a két testvér hamarosan félárva lett, mivel édesapjuk meghalt, és a két fiút édesanyjuk egyedül nevelte fel. Nem volt könnyű életük, édesanyjuk éjjel-nappal dolgozott, hogy iskoláztassa a fiúkat, és a legszükségesebbet megadja nekik. Törekvését végül siker koronázta: a fiúk becsületes, vallásos, tisztelettudó férfiakká váltak.

– Hogy került az édesapja Máramarosszigetről Aknaszlatinára?

– 1942-ben Máramarosszigeten, az újévi bálban édesapám megismerkedett édesanyámmal, Zaff Margittal, aki aknaszlatinai lakos volt, és akibe első látásra beleszeretett. Egy félévi udvarlás után, 1943. július 2-án házasságot kötöttek. Apai nagyanyám nagyon szerette volna, ha a fiatalok Máramarosszigetre költöztek volna, mivel ott volt családi házuk, de sajnos nem lehetett, mivel az édesanyám apja súlyos beteg lett, és tulajdonképpen az én édesapám lett a családfenntartó, aki munkásemberként mindennap Máramarosszigetre járt be dolgozni. 1944. április 19-én megszületett a bátyám, Tóbák Tibor, aki mindkét családnak a szeme fénye lett.

– Mikor érkeztek Ak­naszla­tinára a szovjet csapatok?

– 1944 októberében. Édesapám családja könyörgött, hogy azonnal települjenek át Máramarosszigetre, de édesanyám nem tudott megválni a beteg apjától, édesanyjától és a 17 éves húgától. Édesapám végül is Aknaszlatinán maradt: tudta és érezte, ő kell, hogy segítsen az egész családon.

– Milyen körülmények között hurcolták el az édesapját?

– 1944 őszén kezdték összegyűjteni az aknaszlatinai magyar férfiakat. Mikor már felsorakoztatták őket útnak indítás előtt, az anyai nagyanyám, Zaff Ilona nagyon rossz érzésekkel, sírva berontott a sorba édesapám elé, és kérte a szovjet katonát, hogy a veje helyett őt vigyék el. Erre a katona berántotta őt is a sorba, viszont az édesapámat nem engedték el. Ekkor édesanyám sírva, a karon ülő bátyámmal, a szovjet katonához rohant, és térdre akart állni, hogy engedjék el a nagymamámat. De a sor elindult és a nagymamámat nem engedték. Édesanyám a kisgyermek bátyámmal a karján, sírva ment a sor után. Egy katona bizonyára megsajnálta, kirántotta a sorból a nagymamámat és mutatta, hogy induljon a lányához. Így mindketten sírva jöttek haza.

– Hová került ezután az édesapja?

– Az édesapámat a szolyvai lágerbe vitték, ahol cellában tartották, és sorozatos kínzásoknak volt kitéve. Mivel minden dokumentuma máramarosszigeti volt, egyre faggatták és kínozták a kiléte miatt. Szegénynek csak annyi bűne volt, hogy magyar volt, amire nagyon-nagyon büszke volt, és soha nem tagadta volna meg. Meg még az, hogy egy aknaszlatinai lányt szeretett meg, és ide települt.

A cellában – ahogy mesélte – télidőben gyakorlatilag nem volt fűtés, a földön egy kevés széna. Sokan kint aludtak egymást melegítve. Az ennivaló valami borzasztó volt, ehetetlen. De édesapám élni akart, mert otthon várta a kisfia. Ahogy magyarázta, erővel ették azt, amit néha kaptak étel gyanánt. Egy alkalommal kockacukrot kaptak a vízhez, amit sokan meg is ettek. Édesapám észrevette, hogy a cukor furcsa, sárgásbarna foltos volt, de mivel többen ették, ő is megevett egyet. Érezte, hogy furcsa íze van, ezért többet nem evett. Akik ettek a cukorból, mindannyian hasmenést kaptak, és volt, aki egy kis idő elteltével meg is halt. Édesapám is hasmenést kapott, de életben maradt. Viszont utána rohamosan fogyni kezdett, nagyon dagadtak a lábai, végül jártányi ereje nem maradt.

1945 januárjára csont és bőr lett, feküdt a szénán és csak imádkozott, kérte a Jóistent, hogy életben maradjon, mert gyermeke volt és családja. Egy nap, mikor már eszméletlenül feküdt, az őrök bejöttek a cellába, és a zsebébe nyomtak egy igazolást arról, hogy távozhat a lágerből, és visszatérhet a lakhelyére. Ezután kivitték a láger területéről, otthagyták az utcán félholtan – megfagyni és meghalni. Bizonyára azért tették ezt, hogy ne bent, a láger területén haljon meg. Mikor felébredt, egy pincehelyiségfélében volt, és egy ruszin helybeli idős férfi meleg tejet próbált adni neki teáskanállal. Később megtudtuk, hogy az idős helybeli lakosok, ruszinok jártak ki a láger környékére és összeszedték a lágeristákat. Akik még lélegeztek, hazavitték, és próbálták feltáplálni őket, ha sikerült. Ez az idős ruszin, pravoszláv vallású férfi mindent megpróbált, hogy életben maradjon az apukám. Bizonyára a Jóisten úgy akarta, hogy legyen egy megmentője. Édesapámnak segített az, hogy kecsketejet adott neki kanalanként, apránként, hisz akik hirtelen jóllaktak, belehaltak. Ez a férfi átöltöztette édesapámat, megmosdatta, megborotválta, és kecsketejjel feltáplálta annyira, hogy lassan a lábára bírt állni. Ő tanította meg ismét járni. Este későn vitte ki a legelőre, sétáltatta, és mindent megtett annak érdekében, hogy erőre kapjon. Édesapám nagyon hálás volt mindezért. Ahogy tudta, megmagyarázta, hogy ő aknaszlatinai, és mutatta, hogy családos, és van egy kisfia. Teltek a hetek, már mindent tudott enni, ez a jólelkű férfi a saját ételét osztotta meg vele.

Mikor édesapám valamennyire már felerősödött, igyekezett megmagyarázni, hogy neki el kell indulni haza. Három hónapig volt ennél a férfinál. Végül is elbúcsúzott tőle, és elindult haza gyalog Szoly­vá­ról. Meg­mentője egy darabig elkísérte édesapámat, és megmutatta az utat, hogy merre induljon tovább. Élelmet is adott neki az útra.

– Mi történt otthon ez alatt a három hónap alatt?

– Itthon sokáig nem tudtak semmit édesapámról. Édesanyám nagyon el volt keseredve. Mikor megtudták, hogy valaki hazajött a lágerből, mindig mentek oda kérdezősködni, hátha valami hírt kapnak a saját családtagjukról. Egy alkalommal találkoztak egy hazatért lágeristával, aki elmondta, hogy édesapámat elég rég félholtan kivitték a cellából, és többé nem hallottak róla semmit. Azt mondta, bizonyára megfagyott és meghalt. Édesanyám még aznap felvette a fekete ruhát, hogy méltó módon gyászolja a férjét egy évig. Édesapám bátyja, Béla a felrobbantott hídon – ami összekötötte Máramarosszigetet Aknaszlatinával – mászott át nehezen, és látogatta meg többször a családunkat. Édesanyjuk a bánatba belebetegedett, de ő volt az egyetlen, aki nem hitte el, hogy a fia meghalt. Az anyai szíve érezte, hogy az ő kedves fia él, és semmilyen gyászruhát nem vett fel, csak kérte a Jóistent, hogy őt vegye el, és a fia életben maradjon.

– Hogy alakult a család élete az édesapja hazatérte után?

– Mikor édesapám hazajött, anyukám alig ismerte meg: a két lába, mint két berena, úgy fel volt dagadva, rettenetesen sovány volt, csont és bőr. Szörnyen elgyötört volt, de – ahogy édesanyám mondta – a szemei csillogtak a boldogságtól, hogy ismét láthatta a családját, a kisfiát.

Az egész család nagyon boldog volt, természetesen Máramarosszigeten is. Amikor a bátyja, Béla megtudta, hogy az öccse él, átmászott a felrobbantott hídon, hogy láthassa. Azonban bánat is vegyült az örömbe: apukám édesanyja már haldoklott. Ahogy édesapám ezt megtudta, kérte a bátyját, hogy vigye őt át a felrobbantott hídon. Nekiindultak a nehéz útnak, a bátyja a hátán cipelte át édesapámat a hídon, és mikor megérkeztek, még érkezett beszélni az édesanyjával, aki – ahogy mondják – boldogan ment el a túlvilágra, hisz a Jóisten meghallgatta az imádságát, őt vette magához a fia helyett. Szegény nem bírt addig meghalni, amíg nem találkozott a fiával.

A temetés után édesapámat visszahozta a bátyja Aknaszlatinára. Dolgozni kezdett erőn felül, és megtett mindent azért, hogy a nagycsalád fenntartója legyen.

Sok baj érte a családot. 5 éves volt a bátyám, amikor meghalt a beteg nagyapám, édesanyám szívbeteg lett a sok ret­tegéstől, épp csak a házimunkát tudta elvégezni, így minden édesapámra nehezedett, de ő boldog volt, hogy élt, és tiszta szívből szerette a családot.

1954. szeptember 10-én megszülettem én, és akkor édesapám elhatározta, hogy építkezni fog. Egy szép házat épített fel saját erejéből. Éjjel-nappal dolgozott, de soha nem panaszkodott.

Mikor a testvéremet iskolába kellett adni 1951-ben, édesapám úgy határozott, hogy mivel a magyar iskola nagyon messze van tőlünk, ukrán iskolába adja. Tette ezt annak az ukrán férfinak a tiszteletére is, aki megmentette az életét. Én is ruszin iskolát végeztem. Édesapám mindkettőnket kitaníttatott, mindketten diplomával rendelkezünk. Kicsi korunktól úgy nevelt, hogy mi magyarok vagyunk, és büszkének kell lennünk a nemzetiségünkre. Hiába ukrán iskolába jártunk, otthon csak magyarul beszéltünk, és otthon megtanultam magyarul írni-olvasni.

Máramarosszigeten aztán édesapám csak egyetlenegyszer volt, 1962-ben: én 8 éves voltam, a bátyám 18. Hárman voltunk Máramarosszigeten. Mikor átmentünk a taracközi hídon, őt a gimnáziumi osztálytársai és a bátyja várták. Akkor láttam az édesapámat először és utoljára könnyezni. A hatóságok nyolc nap ott-tartózkodást engedélyeztek. Miután hazaérkeztünk, akkor figyeltem fel rá – mert itt a határnál lakunk –, hogy amikor Máramarosszigeten, a római katolikus templomban kezdődött a mise, 9 órakor, csendben kiment és hallgatta a harangszót. Utolsó percig szerette a várost, ahol felnőtt, ahol boldog volt, viszont szerette annyira a feleségét és a családját, hogy sosem panaszkodott.

Az arcán viszont mindig ott volt az a bizonyos szomorúság – ami a fényképen is látható –, mint a legtöbb elhurcoltnak, aki lágerben volt. Az arcukon, a lelkükben mély nyomot hagyott, azt a bánatot soha nem tudták elfelejteni. Szegény mindig azt mondta nekem, hogy rémálmaiban gyakran újraéli a lágerbéli körülményeket és bánásmódot. Mélyen belevésődött, meghatározta a további életét csakúgy, mint sorstársainak. Nem akarta részletezni a kínzásokat, csak amit elmondott, azt tudtam átadni.

Sokáig titkolta betegségét, erején felül dolgozott, de mikor 59 éves lett, a betegség eluralkodott rajta. A bátyám sok orvoshoz vitte, de édesapám tudta és mondta, hogy ez mind a láger következménye. Ismétlem a szavait: „Nem lehet semmit tenni, gyerekek! Ez mind a láger. Most jön megint ki rajtam.” A lágerről soha semmit nem magyarázott addig, amíg nem betegedett meg. Csak 59 évesen mondta el nekünk, a gyermekeinek a borzalmakat, amiket átélt. Az orvosok nem tudtak segíteni rajta. Szegénynek mindene fájt, de soha nem jajgatott, csendben tűrt, és nem keserített minket. 1984. május 5-én halt meg, akkor, mikor virágoztak az almafák, amelyeket ő ültetett.

Lejegyezte:

Molnár D. Erzsébet