Honnan tudhatták? Honnan sejthették?
Meglepő csillagászati ismeretek és naptárak – a múltból
Ahogy a múlt kutatói előtt feltárulnak a korábbi korok, ősi civilizációk meglepő ismeretei és megsejtései – napvilágra kerülnek a csillagászattal és az időszámításokkal kapcsolatosak is. És csak elismerően szólhatunk a múlt meghökkentő ismeretekig, elképzelésekig eljutó tudósairól, bölcselőiről.
Az európai csillagászat Nikolausz Kopernikusz, Tycho Brahe, Galileo Galilei és Johann Kepler nevével fémjelzett késő középkori – kora újkori nagy forradalma előtt általános elképzelés volt, hogy az égbolt valamilyen szilárd anyagból való gömbhéj, a csillagok pedig az égre erősített ragyogó gyöngyszemek. Ám a XV. század első felében, egy nemzedékkel Kopernikusz előtt élt, 1401-ben született és 1464-en elhunyt német pap, Nicolaus Cusanus nem kevesebbet állított, mint hogy a tér végtelen, melyben végtelen számú csillag található, melyek jó része túl távol van ahhoz, hogy szabad szemmel lássuk őket, minden csillag egy Nap, körülöttük bolygók keringenek, s legalább egy részükön értelmes lények élnek! Mindez pedig arra utal, hogy ez a korát megelőző zseni tisztában volt vele: nem a Nap kering a Föld körül, hanem bolygónk és naprendszerünk többi planétája kering a Nap körül, hogy a csillagok lényegében olyan természetűek, mint a Nap, és saját bolygórendszerekkel rendelkeznek. Pedig az első, a Naprendszeren kívül található ún. exobolygókat (bár a modern tudomány már korábban is feltételezte a létezésüket) csak az 1990-es évek óta kezdjük felfedezni. Hogyan jutott el Cusanus meglepő feltételezéseihez (melyeket semmilyen bizonyítékokkal nem tudott alátámasztani)? Rejtély…
Hasonló gondolatok pedig már az ókorban is megfogalmazódtak. A Visnu-purána c., ószankszkrit nyelven írt, indiai könyv szerint bolygónk csupán egy a Világegyetem ezermillió lakott bolygója közül. A Bibliában, Jób könyvében található egy megjegyzés, miszerint a Föld „a semmiségen függ” – vagyis az űrben található (ami isteni sugallat eredménye lehet). A zsidó Kabbalában, Zohar könyvében azt is leírták, miszerint „Az egész lakott Föld kör alakú pályához hasonlóan forog. Lakói egy része így lenn, másik része fenn található. Mikor a Föld egyik felén éjszaka van, a másikon nappal, amikor pedig az egyik részen az emberek napkeltét látnak, a másikon épp leszáll az alkony.” A Kr. e. 276 körül született és 195-ben elhunyt nagyszerű görög földrajztudós, Eratoszthenész pedig a Föld kerületét is kiszámította, 250 ezer sztadionban állapítva meg azt. A sztadion ókori görög mértékegység volt, ami 600 görög lábnak felelt meg. A görög láb hossza pontosan nem ismert, így a 600 láb a különböző források szerint 154-215 méterrel volt egyenlő. Ha viszont feltételezzük, hogy a közbeeső 160 méternek felelt meg, akkor a 250 ezer sztadion 40 ezer kilométert tesz ki, ami csak 74 méterrel tér el a Föld kerületének valós mértékétől. A leideni demotikus papirusz egyik megjegyzése pedig arra utal, hogy az óegyiptomiak már korábban is tisztában voltak a Föld gömb alakúságával, sőt arra is rájöttek, hogy mozgása ugyanazoknak a törvényeknek van alárendelve, mint a többi bolygóé, melyeken ők a szabad szemmel is látható planétákat: a Merkúrt, a Vénuszt, a Marsot, a Jupitert és a Szaturnuszt értették. Emellett magát a Napot is gömb alakú testként képzelték el.
A Kr. e. 6000 körül született mezopotámiai sumér civilizáció csillagászai 0,4 másodpercnyi pontossággal kiszámították a Hold keringési idejét. Míg a napév időtartamát 365 napban, 6 órában és 11 percben állapították meg, ami ókori szinten igen szép teljesítménynek számított. A közép-amerikai maják pedig még nagyobb pontosságot értek el. Kr. u. 300-ban készült naptáruk szerint az év 365,242129 napból áll, míg a jó 1300 évvel később készült Gergely-naptár 365,2425 napban állapította meg annak hosszát. A jelenlegi legpontosabb ún. asztronauta-naptár szerint pedig egy év 365,242198 napból áll. Tehát a maja naptár pontosabb volt, mint a sokkal később született Gergely-naptár, és csak a legújabb, már az űrkutatás segítségével kiszámított napév pontosabb tőle.
Ugyancsak az időszámítással – de a kozmológiával is – kapcsolatosak az ősi India elképesztő elképzelései is. Úgy vélték: főistenük, Brahma a teremtés hajnalán kilehelte magából a Mindenséget, mely tágulóban van – és ez a gondolat (lehántva róla a mitikus elemeket) összhangban van a Világegyetem tágulásának modern tudományos megfigyelésével. Az indusok úgy hitték, hogy a Mindenség addig tágul, míg Brahma 4 milliárd évig tartó napja véget nem ér. Az ezt követő, ugyancsak négymilliárd évre kiterjedő Brahma-éjszaka során pedig a mitikus lény visszaszíja magába az Univerzumot. Majd újabb Brahma-nappalok és –éjszakák következnek, a Mindenség kitágulásaival és összehúzódásaival. Mindez pedig nagyon emlékeztet a modern tudomány – vitatott – pulzáló Világegyetem-hipotézisére, mely szerint egymást követik az ősrobbanások, melyek ereje kitágítja az Univerzumot, és a Mindenség egy pontba való összehúzódásai, amint az ősrobbanások tágító ereje csökkenni kezd, és egyre jobban éreztetni kezdi hatásait az égitestek, galaxisok gravitációs ereje. Az elméletet viszont némileg felülírja a sötét energia felfedezése (pontosabb lenne az ismeretlen energia kifejezés) és az a felfedezés is, miszerint ez az energia gyorsuló ütemben tágítja az Univerzumot. Ám ettől még elképzelhető, hogy a tágulás a jövőben leáll, és megkezdődik az összehúzódás… De miként születtek a modern tudományéhoz hasonló elképzelések az óind bölcselők agyában, s miként számolhatták milliárdéves idősíkokban a Világegyetem történetét? Nem tudjuk, s ki tudja, mikor fogjuk megtudni…
Lajos Mihály
