„...megtalálni az egyensúlyt a szórakoztatás és a művészet között”

Interjú Kacsur Andrással, a beregszászi színház új igazgatójával

2016. augusztus 17., 09:26 , 814. szám

Szeptembertől változás áll be a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház vezetésében: Balázsi Józsefet, az eddigi igazgatót Kacsur András színművész váltja. A leendő direktorral kinevezése hátteréről, a társulat jelenéről és jövőjéről beszélgettünk.

– Mi indokolja az igazgatóváltást a beregszászi színház élén?

– Direktorunk, Balázsi József elérte a nyugdíjkorhatárt, s a megérdemelt pihenést választotta. Majdhogynem alapítása óta, 23 éven át volt igazgatója a beregszászi színháznak. Ha tetszik, utólag lehet szidni, bírálni, de kétségtelen tény, hogy ő volt az, aki több mint két évtizeden át felelősséget vállalt az intézmény működéséért, képviselte, ha kellett, ami nem volt mindig egyszerű vagy hálás feladat. Szerintem köszönettel tartozunk a munkájáért.

– Minek a hatására döntött úgy, hogy nyakába veszi az intézményvezetés nyűgét?

– A színházban eltöltött évek során az emberben óhatatlanul felmerül, hogy mit tenne, ha maga ülne a direktori székben, ráadásul az elmúlt hónapokban már tudható volt, hogy vezetőváltás készül, ami szintén elgondolkodtatott. A végső lökést az adta meg, hogy Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke is arra biztatott a szövetség nevében, pályázzam meg a tisztséget.

– Milyen örökséget vesz át az elődjétől? Hogyan festené le a színház jelenlegi helyzetét?

– Színházunk szinte a szó szoros értelmében a semmiből jött létre és lett Valami, azaz nevet szerzett magának, elismerést vívott ki az elmúlt bő két évtizedben. Mindez elsősorban Vidnyánszky Attilának köszönhető, aki nemcsak főrendezője, művészeti vezetője volt éveken át az intézménynek, hanem a lelke is. Munkájának köszönhető, hogy társulatunkat meghívták rangos nemzetközi fesztiválokra, s előadásainkkal nem vallottunk szégyent. Azzal, hogy rendezőnket idővel újabb kihívások elé állította az élet, nagy veszteség érte a beregszászi színházat, megtorpantunk. Az idő viszont nem állt meg, ahogyan múltak az évek, a társulat tagjai „felnőttek”, rutinosabbakká váltak, rég nem vagyunk, akik egykor voltunk: pályakezdő lelkes fiatalok csapata. Mondjuk ki, ez a színház ma már sok szempontból nem ugyanaz, ami Vidnyánszky idejében volt. Attila távozásával művészeti vezető nélkül maradtunk, s az űrt, amit maga után hagyott, máig nem sikerült betölteni. De nemcsak az előadásokat színpadra álmodó művész távozott vele, hanem a társulatvezető is, aki irányt mutatott, ha kellett, ösztönzött, fegyelmezett, s nem hagyta, hogy megfeledkezzünk arról, kik vagyunk, mi a küldetésünk.

– Önöket köztudottan sosem vetette fel a pénz. Mi a helyzet most a piszkos anyagiakkal?

– Sajnos, én sem mondhatok egyebet, mint amit tisztelt elődöm szokott volt válaszolni az újságírók érdeklődésére: a színház anyagi helyzete nem túl rózsás. Ha sikerült is előrelépnünk a kilencvenes évek néha kétségbeejtő állapotaihoz képest, továbbra is hiányzik az anyagi biztonság, egy kicsit mindig borotvaélen táncolunk. Azzal, hogy néhány éve városi fenntartásúból megyei intézménnyé avanzsáltunk, valamivel stabilabbá vált a helyzetünk, de a költségvetésünk, a lehetőségeink jelentős mértékben változatlanul a támogatóink bőkezűségétől függnek. Ezen a téren sokat jelentett, hogy a magyar kormány jóvoltából nemzeti jelentőségű intézménnyé válhattunk. Így sem egyszerű azonban végigcsinálni az évadot, hosszabb távra pedig nem is lehet tervezni.

– Akkor hát hogyan képzeli el a jövőt?

– A beregszászi Ukrajna egyetlen magyar nyelvű professzionális színháza. Nem kérdés tehát, hogy minden nehézség ellenére léteznie kell, mert létezik a közönsége, a kárpátaljai magyarság is. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy igen komoly potenciál búvik meg ebben a társulatban. Igazgatóként tehát abban látom a feladatom, hogy biztosítsam a színház zavartalan működését, s a lehetőségekhez mérten segítsek felszabadítani ezt az egyelőre rejtőzködő potenciált.

Korábban – színészként – néha magam is elégedetlen voltam a fegyelemmel, a munkamorállal, úgy éreztem, racionalizálni lehetne egyes tevékenységeket, s a szervezési osztályra is ráférne az átszervezés. Most adott a lehetőség – sőt, a felelősség! –, hogy megpróbáljak haladást elérni ezen a téren.

Eközben még mindig tart a színház átalakítása-bővítése. Az új épületrészben a színpad mögötti-melletti új öltözők, a díszletemelő stb. hamarosan szerkezetkész állapotba kerülnek, de akad még tennivaló bőven, amíg birtokba vehetjük.

Terveim között szerepel, hogy ismét felvegyük a kapcsolatot Beregszász város vezetésével. Bár, mint említettem, színházunk az utóbbi években megyei finanszírozású intézményként működik, hiányolom a párbeszédet a település irányítóival. Tovább szeretnénk fejleszteni kapcsolatainkat a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolával. Nem titkolt szándékunk, hogy becsalogassuk a hallgatóságot az előadásainkra, rendszeres színházlátogatókat faragjunk a fiatalokból.

– Várhatók változások a műsorpolitikában?

– Ami a repertoárunkat illeti, úgy érzem, az utóbbi időben kezdünk kicsit egysíkúvá válni. Hiszem, hogy a színháznak nemcsak kiszolgálnia kell a nézőt, hanem nevelnie is. Az olvasók talán még emlékeznek rá, Vidnyánszky Attila idejében arról voltunk nevezetesek, hogy sem a darabválasztásban, sem az előadások kimunkálásában nem kötöttünk kompromisszumokat a közönségszórakoztatás javára. Mára talán túlzottan is eltávolodtunk ettől az ideáltól. Szeretném, ha a jövőben sikerülne megtalálni az egyensúlyt a szórakoztatás és a művészet között, hogy minden nézőnk megtalálja a műsorunkban azt, amire vágyik. Jó volna, ha a jövőben ismét rendszeresen tudnánk használni stúdiótermünket, a Hubay termet. Alig készültek az elmúlt években kamaradarabjaink, bizonyos műfajok teljesen kikoptak a repertoárunkból, holott lenne rájuk igény.

– Mit tartogatnak őszre?

– Egyelőre annyi bizonyos, hogy október közepén bemutatjuk Gyevi-Bíró Eszter és Ivaskovics Viktor rendezésében Igazán című előadásunkat. Molnár Ferenc Játék a kastélyban, Gárdonyi Géza Ida regénye és Bródy Sándor A tanítónő című műveit Gyevi-Bíró Eszter gyúrta egységes előadássá.

szcs

Kacsur András 1974-ben született Nagyszőlősön. 1994-ben felvételt nyert a Kijevi Színművészeti Főiskolára. 1998-tól a beregszászi színház társulatának tagja.
Főbb szerepei: Vörösmarty Csongor és Tündéjében Kurrah, az egyik ördögfióka szerepében tűnt fel, Csehov Három nővérében Mása férjét, Kuligint alakította, Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékában Frigyesként láthattuk viszont, Csokonai vígjátékában, Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiakban az egyik szeleburdi, Lipitlotty szerepét osztotta rá a rendező (felvételünkön Szűcs Nelli Jászai Mari-díjas érdemes művész és Kacsur András Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak ungvári bemutatóján).