Atlantisz emlékei?...

Rejtélyes romok a Bahamák vizeiben

2016. szeptember 14., 08:19 , 818. szám

Az archeológia tudományán belül az utóbbi bő fél évszázadban kifejlődött egy új szakterület, a víz alatti régészet, melynek művelői tavak, tengerek, óceánok mélyén igyekeznek feltárni letűnt korok elsüllyedt emlékeit, s e kutatások eredményeként jelentősen gyarapodtak is történelmi ismereteink. Nem egy felfedezés körül viszont máig sem oszlott el a homály, több kérdés tisztázása további kutatásokat igényel. Az egyik legnagyobb rejtély pedig nem más, mint a Bahama-szigeteki romok titka.

A történet 1956-ban kezdődött, amikor egy helybeli férfi a fiával együtt víz alatti halászatra indult a Bahamák szigetvilágához tartozó Bimini-szigeteknél, s a hullámok alá bukva – húszméteres mélységben – a homokból kiálló márványoszlopokat pillantottak meg a tengerfenéken. Felfedezésüket jelentették is a hatóságoknak, s kutatók érkeztek a helyszínre a leletek feltárása végett – ám nem találták meg azokat. Az erős tengeráramlás (ne feledjük: itt halad el a Golf-áramlat) vastag homokréteggel boríthatta be a rejtélyes oszlopokat.

Nyolc év múlva a francia Archimede tengeralattjáró az ugyancsak a Bahamákhoz tartozó Andros-sziget közelében monumentális lépcsősornak tűnő objektumra bukkant, mely a szigetcsoportot is magába foglaló tenger alatti fennsíkról vezetett a nagy mélység felé. A tudományos világ azonban nem kapta fel a hírre a fejét, természetes geológiai képződményként könyvelték el a hatalmas, kőlépcsőszerű valamit. 1968-ban azonban gyökeres fordulat állt be a kérdésben. Egy amerikai teherszállító repülőgép pilótája, Robert Bush – az Andros-sziget fölött szállva – szabályos téglalap alakú építményt vett észre a tengerfenéken, s jó minőségű fényképet is készített az objektumról. Az észlelés hírére pedig búvárruhát öltött kutatók ereszkedtek a habokba, s feltérképezték a sekély mélységben található, 50 X 20 méter alapterületű építményt, melyet egy kisebb és egy nagyobb részre oszt a belsejében húzódó, a külső falakhoz merőlegesen kapcsolódó belső fal. A 90 fokos szögekkel megtörő, nyílegyenes falak (melyek minden bizonnyal egy ősi építmény alapzatát képezhették) már túl szabályosak voltak ahhoz, hogy természeti képződményeknek lehetett volna őket tekinteni, s a neves francia víz alatti régész, Dimitri Rebikoff figyelmét is felkeltette a felfedezés. Ráadásul tudomására jutott, hogy egy langusztahalász a Bimini-szigeteknél (konkrétan: az északi Bimini-sziget partjainál) hatalmas romokat pillantott meg a tengerfenéken, így búvárcsapatával azonnal odasietett, és megkezdte az utóbbi objektum feltárását.

A mindössze hat méter mély vízben rábukkantak egy hatszáz méter hosszú, falszerű kőépítményre, mely egyik végén derékszögben meghajlik, mintha egy medencét határolna, melynek belsejében három kőfal kapcsolódik merőlegesen a hatszáz méteres falhoz. Akár ha egy kikötőgátat és a hozzá csatlakozó mólókat látnánk…  A falat egyébként hatalmas, nem egy esetben az ötméteres szélességet és a húsztonnás súlyt is elérő kőtömbökből emelték, mellette pedig eldőlt, henger alakú márványtömbök (oszloptöredékek?) hevertek a tengerfenéken. Az objektumot alkotó kőtömbök tökéletes, egyenes sort alkotva illeszkednek egymáshoz, a vegyelemzés pedig kimutatta, hogy olyan kemény mészkőből vannak, amilyen mészkő nem található a Bimini-szigeteken, tehát máshonnan szállították őket jelenlegi helyükre. És ha még ennyi sem lenne elég a mesterséges eredet bizonyítására, a további kutatások során kiderült, hogy a kőtömbök mindegyike – legalábbis a külsők, melyekhez hozzá lehet férni – négy-négy, négyszögletes oszlopon nyugszik. Ám hiába próbáltak „leásni” mellettük a mélybe, hogy megtudják, mi van az oszlopok alatt, mert amint szivattyúzni kezdték a homokot, a tenger azonnal újabb homoktömegeket sodort a kiszivattyúzottak helyére. Egy dolog viszont így is tisztázódott: az építmény nem lehet kikötőgát és mólók együttese, sem út, ahogy egyesek vélték. Az oszlopok megléte arra utalhat, hogy a kőtömbök valamilyen építmény tetejét alkották. Későbbi kutatások során pedig felfedezték, hogy a tengerfenék alá bukó fal távolabb előbukkan a homok alól, majd ismét eltűnik, s körülveszi az egész szigetet. De mi lehet? Rejtély…

Az elmúlt évtizedek során pedig újabb romokat fedeztek fel a mélyebb vizekben: falak összetett rendszerét, köztük három nagy, koncentrikus köröket képező falrendszert, kőpadozatokat, valamint lépcsős piramisokat. De miként kerültek mindezek az építmények a víz alá? Ha földrengés során zökkent volna le a terület, megbomlottak volna a kövek szép sorai, valószínű hát, hogy a tengerszint megemelkedése során borították el őket a habok. S mikor következett be itt ekkora tengerszint-emelkedés? Az eddigi utolsó eljegesedést, a tízezer éve véget ért Würm-glaciálist követő felmelegedés idején, amikor elolvadtak az Eurázsia és Észak-Amerika hatalmas területeit beborító jégmezők. A Bimini melletti vizekben felfedezett, tőzeggé vált hajdani mangroveerdő – a radiokarbon-vizsgálat tanúsága szerint – nyolc-tízezer évvel ezelőtt bukott a hullámok alá, tehát ekkor lephette el a tenger az itt emelt építményeket is és az egész összefüggő szárazulatot, melyből mára csak a Bahamák szigetei maradtak fenn. Az ősidők homályába vesző legendás civilizáció, Atlantisz emlékét őrzik e kövek? Meglehet…

Lajos Mihály