A Don-kanyar legmagasabb rangú áldozata

2016. november 9., 09:03, 826. szám

A II. világháború után a felszabadult vagy a szovjetek által „megszállva felszabadított” országokban bíróságok elé idézték a hitlerista megszállókkal való együttműködéssel vagy háborús bűncselekményekkel vádolt személyeket. Magyarországon ún. népbíróságok alakultak az esetek kivizsgálására, ám a szovjet katonai megszállás és kommunista előretörés, majd a kommunista hatalomátvétel légkörében gyakran nem annyira a kérdések tisztázása, mint inkább a Horthy-rendszer prominens képviselőivel való leszámolás volt a cél. Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg főparancsnoka is egy hasonló per áldozata lett.

A leendő főtiszt Rajkán látta meg a napvilágot 1883. október 21-én, a német és lengyel felmenőkkel rendelkező Hautzinger Sándor és hitvese, Jány Vilma gyermekeként, s csak felnőttként magyarosíttatta nevét, felvéve édesanyja lánykori vezetéknevét. Érettségi után a katonai pályát választotta, s elvégezte a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiát, majd a Bécsi Császári és Királyi Hadiiskolában bővítette ismereteit, ahol három évfolyam elvégzése után főhadnagyi rangot kapott, és a magyar királyi 82. gyalogdandár vezérkari tisztjeként folytatta szolgálatát.

Az I. világháború kitörésekor egységét a keleti frontra vezényelték, így Hautzinger Gusztáv Galíciában kamatoztathatta katonai képességeit. A merészségig bátor tisztnek bizonyult, így 1914. november 1-jén soron kívül századossá léptették elő, 1917-ben pedig megfigyelőként a nyugati frontra küldték, ahol különböző német egységeknél szolgált. Majd visszakerült Galíciába, ahol a 3. hadsereg-parancsnokság hadműveleti osztályán kapcsolódott be a hadmozdulatok irányításába. A háború utolsó szakaszában pedig Budapesten, a Honvédelmi Minisztérium I. osztályán dolgozott, s itt érte meg a világégés végét.

1920-ban belépett a Horthy Miklós által parancsnokolt Nemzeti Hadseregbe, ahol őrnagyi rangot kapott, 1931 és 1936 között pedig a Ludovika I. főcsoportjának parancsnokaként irányította a Magyar Királyi Honvédség tisztképzését, s tábornokként búcsúzott el az akadémiától.

Horthy 1940. március 1-jén kinevezte a 2. magyar hadsereg főparancsnokává, egy évre rá pedig vezérezredessé léptették elő, ám közeledett történelmünk egyik legszerencsétlenebb katonai vállalkozása, mely az ő pályafutásának is véget vetett.

A keleti fronton elszenvedett német veszteségek miatt 1942 elején Hitler már komolyabb áldozatvállalásra kezdte sürgetni szövetségeseit, így Magyarországot is. 1942 januárjában pedig a magyar fél vállalta, hogy német vezetés alá rendel egy hadsereget, s végül is a 2. magyar hadseregre esett a választás, mely von Weisch vezérezredes B hadseregcsoportjának kötelékében került bevetésre, mely 1942. június 28-án támadásba lendült, s a 2. magyar hadsereg július 10-re már el is érte a Don-kanyart, ahol védelmi állást foglalt el a folyam jobb partján.

Jány pontosan tudta, hogy a mintegy 200 ezer főt számláló, hiányosan felszerelt 2. magyar hadsereg képtelen megvédeni a számára kijelölt 208 km széles védelmi sávot. Ezért indítványozta, hogy vagy szűkítsék le az arcvonalát, vagy bocsássanak további egységeket a rendelkezésére, továbbá sürgette a németeket, hogy szállítsák le az ígért nehézfegyvereket, lőszert és egyéb hadianyagot. Követeléseinek azonban csak annyi hasznuk lett, hogy von Weisch a keze alá adott egy harckocsikkal megerősített különleges német hadtestet, valamint az 1. magyar tábori páncéloshadosztályt. Ám a 2. magyar hadsereg így sem tudott ellenállni az 1943. január 12-én megindított hatalmas szovjet támadásnak. Az ellenséges csapatok két helyen is áttörték a frontot, és január 14-én már bekerítéssel fenyegették a magyar haderőt. Jány engedélyt kért von Weischtől a visszavonulásra, ő azonban megtiltotta azt, s Jánynak – beosztott parancsnokként – ragaszkodnia kellett a németek utasításához, így csak három nappal később adott engedélyt a visszavonulásra. Amennyire tudta, igyekezett kímélni a magyar katonák életét, a 2. magyar hadsereg pedig, bár tönkreverték, pánikszerű menekülés helyett valóban „csak” visszavonult. Ám amikor beérkezett Novij Oszkolba, Jány hadműveleti központjába, a sorozatos vereségek miatt elkeseredett vezérezredes a lerongyolódott katonák láttán – első dühében – kiadta hírhedt hadparancsát, mely így kezdődött: „A 2. magyar hadsereg elveszítette becsületét.” A kijelentés kétségkívül igazságtalan volt, ám ne feledjük, hogy a front embertelen körülményei közt született, Jány hangulata mélypontján. S március 31-én kiadott hadparancsában már leszögezte: „A 2. magyar hadsereg nem veszítette el becsületét.”

A csapatokat azután május végéig hazaszállították, Jány pedig nyugállományba vonult. A front közeledtével családostul Németországba menekült, ahol amerikai hadifogságba esett. Az amerikaiak felajánlották számára, hogy Portugáliába emigrálhat, ő azonban hazatért, hogy kiálljon perbe fogott alárendeltjei mellett. Letartóztatták, majd 1947 szep­temberében – már a kommunista hatalomátvétel után – népbíróság elé állították. A bíróság azzal vádolta meg, hogy nem törekedett megakadályozni Magyarországnak a háborúba történő fokozottabb belesodródását, illetve, hogy háborús bűnöket követett el. Az első vádpont abszurd volt, hiszen nem ő küldte ki a 2. magyar hadsereget a frontra. A beidézett tanúk vallomásai alapján pedig a népbíróság sem tudta egyértelműen megállapítani, hogy polgári személyeket és hadifoglyokat kínoztatott volna meg, illetve hogy partizánokat vagy önkényesen visszavonuló katonákat, munkaszolgálatosokat végeztetett volna ki. A népbíróság mégis golyó általi halálra ítélte, s 1947. november 26-án kivégezték. Rehabilitációjára csak a rendszerváltás után került sor, amikor a Legfelsőbb Bíróság 1993. október 4-én felmentette az ellene felhozott vádak alól.

Lajos Mihály