Emmike

2016. november 16., 08:58, 827. szám

Már néhány órája ücsörgött a szelíd dombtetőn. Előtte a festőállvány, az ecsetek, a tubusok. Mellette, a füvön a paletta. A szokatlanul meleg szeptemberi nap sugarai a palettán lévő festékkupacokon pajkoskodtak.

A domb lábánál kezdődött a vászonra kívánkozó fenséges táj. A hirtelen csúcsosodó hegyek karéja, színpompás kora őszi palástban. A középső hegy tövébe töpörödő falucska. Időnként úgy tűnt neki, mintha a házikók remegnének, félve összebújnának attól rettegve, hogy a behemót hegy már-már megindul és rájuk szakad. De ez csak futó érzés volt, mert a házikók nyugalmat leheltek, és ablakszemeikkel derűsen néztek a templomtorony irányába.

A szemlélődés órái alatt nem sok ecsetvonást tett. A fő vonalakat, az alapszíneket azért felkente. De ez a hegyindulásos érzés szinte fenyegetően ott munkált benne. Bár tudat alatt, de látható nyommal, mivel a vásznon a hegyek gúnyája pazar színvilág helyett merő sötétzöld és éjbarna volt. Csaknem feketébe hajló.

Az ecset hosszú percek óta nem mozdult. A férfi benyúlt a hátizsákba a termoszért. A sokadik adag kávét löttyintette a findzsába.

„Hát, csak nem jön múzsa őnagysága. Ki tudja, hol csavarog. Ez most nem az én ihlető napom – állapította meg némi öniróniával. – Nem baj. Holnap talán erre szeszélyeskedik majd... Szedelőzködni kéne...”

De a napfény egyre simogatóbban ölelte körül. Marasztalóan. Bágyasztóan. Hát ücsörgött tovább, engedve a sugárujjak gyöngéd, babusgató érintésének.

– Miért olyan csúnya feketék a hegyeid?

Megpördült ültében, majdnem felborítva a vászonülőkés széket és hanyatt döntve saját magát.

A háta mögött egy hat-hét év körüli kislány állt. Nem hallotta, mikor és merről jött, ebben a pillanatban, vagy hosszabb idő óta leskelődik mögüle. Hosszú, mogyoróbarna haját kék pánt fogta össze. Ruhája is kék volt. Ami öltözékében kissé disszonáns volt: a két-három számmal nagyobb, színehagyott bakancs.

A szemei is nagyok és olyan kékek voltak, mint az ég és a föld összeolvadó színe ott, ahol a legmagasabb hegyorom csókot vált a mennybolttal.

– Csúnyák a hegyeid! Csúnya feketék! – ismételte a kislány immár kijelentően, és korához képest meglepően mély, de csöppet se dallamtalan hangon.

– Nem is feketék. Barnák és zöldek. Én most ilyeneknek látom őket.

– Akkor is csúnyák a képeden. Pedig a valóságban, hát nem látod, milyen gyönyörűen színesek?!

Néhány pillanatra a távolba révedt. Majd bársonyos altján csacsogni kezdett. Hogy odavaló, le, a faluba. Emma a neve, de mindenki csak Emmikének hívja. Gyakran jár fel ide, a dombtetőre. Mert itt és innen minden olyan szép. Nem, egyáltalán nem fél. Nem szokott. Mert itt, a környéken mindenkit és mindent ismer, és őt is ismeri mindenki és minden.

A festő hallgatta és nézte, nézte és hallgatta. Váratlanul felpattant, kisebb méretű szűz vásznat rakott az állványra, s azt mondta:

– Eredj csak oda, ahhoz a tölgyfához és dőlj neki a törzsének. Le foglak festeni.

A kislány kacarászva szót fogadott. Tovább cseverészett, az ecset pedig most sokkal gyorsabban járt, szinte táncolt.

– Na, kész is. Gyere, nézd meg. Tetszik? – hívta magához Emmikét, aki a pingálás alatt többször lekuporodott a fűbe, mert elfáradt az ácsorgásban.

Nagy komolyan szemlélte a portréját.

– Hát... Igen, egészen én vagyok. A hajam is ilyen, a szemem, az arcom is. Még a ruhám is. Hé... a cipőimet miért nem festette a képre? A lábaimat is csak térdig... Na, mindegy. Azért tetszik. De most már mennem kell.

– Várj! Fogd a képet. Neked adom. Viheted. Csak ne érintsd neki semminek. Otthon se. Várd meg, amíg teljesen megszárad a festék!

És a vékony pemzlit azúrkékbe mártva szignálta az alkotást.

A kislány boldogan mosolyogva szaporázta lefelé a domboldalon. A képet magasan a feje fölé tartva vitte...

...Eltelt vagy húsz esztendő. A festő említett szülőhelye az évek folyamán sokat fejlődött. Kis faluból kisvárossá. Ahogy magában nevezte: faluváros. Amely az akkorára már a megyehatáron túl is jól ismert, neves szülöttje tiszteletére annak műveiből jubileumi tárlatot rendezett. Amire természetesen őt is meghívták. Ment is szívesen. A látogatást több napra tervezte.

Őszelő volt most is. Csak éppen nem verőfényes, hanem marcona, csatakos szeptember. A tárlat megnyitása utáni napon azért mégis felcaplatott a kedvenc dombra. Lenézett. Megdöbbent. A faluváros egykor hangulatos látképét hamuszürke emeletes betonházak torzították el. A hegyek pedig, csupasz testüket restellve bújtatták oromarcukat a súlyos felhők mögé. Csúnyák volta, valóban csúnyák. Feketék.

Kedvetlenül tért pihenőre. De úgy döntött, másnapra még marad. Mégpedig azért, mert a faluváros több éve híressé vált nagy bolhapiacáról, ahova szombatonként távolabbi helyekről is sereglettek vevők és eladók.

A festő pedig kedvelte az ilyen zsibvásárokat. Általában talált is a ponyvákon olyan dolgokat, amikért nem sajnálta a pénzt. Most is kedvtelve bámészkodott.

– Vegye meg, uram, ezt a lámpaernyőt. Nagyon régi. Megéri. Vagy ezt a képet. Nézze, milyen szép kislány van rajta!

Az alt hang ismerőssége torpantotta meg. Az ajánlott képre pillantott. Ezek a kék szemek, a barna haj, a kék ruha! Az azóta kivágott tölgyfa melegbarna kérge, terebélyes árnyéka. A még mindig kerettelen festmény bal oldalán szennyfoltok, jobb alsó szögletében pedig, kétségtelenül, az ő szignója.

A nőre nézett. Ugyanazok a kék szemek. Csak éppen fénytelenek. Arca formája is a régi, csak éppen hervadt, elöregedett.

– Emmike? Te... Maga az?

Erre a nő is jobban megnézte.

– Maga? A festő?

Az altot rekedtség torzította el. A nő rágyújtott.

– Mi dologban jár minálunk? Ja, hiszen maga az, akinek a kiállítását... Akit olyan nagy csinadrattával... Szóval, még mindig művészkedik? Mondja, nem lenne kedve újra lefesteni engem? Persze nem a tölgyfa alatt, hanem valami... Valamilyen kényelmesebb helyen. És... Hát egy kis, hogyan is mondják maguk, művészek, ja, szóval egy kis honoráriumért. Hiszen még mindig szép lány vagyok, nem?! Vagy még szebb is!

És mesterkélt szendeséggel-kacérsággal lejjebb mozdította a vállán a steppelt kiskabátot. Úgy, hogy kilátszott alóla vékony vállpántos, mélyen dekoltált trikója. De a nyakán és a melle ívén ráncos volt a bőr.

– Nem, most nem – válaszolta a festő tőle szokatlan halksággal. És önkéntelenül a hamuszürke betonketrecek meg a lemeztelenített hegyek látványa rémlett fel előtte.

– Most nem. Talán majd egyszer... majd... valamikor...

És másodjára már nem merte kimondani, hogy: Emmike.

És már egyáltalán nem érdekelte az ócskapiac nyüzsgése sem...

Tárczy Andor