Babits Mihály: Csillag után

2016. december 7., 10:40

Ülök életunt szobámban,

hideg teát kavarok…

Körülöttem fájás-félés

ködhálója kavarog.

Kikelek tikkadt helyemből,

kinyitom az ablakot

s megpillantok odakint egy

ígéretes csillagot.

Ó ha most mindent itt hagynék,

mennék a csillag után,

mint rég a három királyok

betlehemi éjszakán!

Gépkocsin, vagy teveháton –

olyan mindegy, hogy hogyan!

Aranyat, tömjént és mirhát

vinnék, vinnék boldogan.

Mennék száz országon át, míg

utamat szelné a vám.

„Aranyad tilos kivinni!”

szólna ott a vámos rám.

„Tömjéned meg, ami csak van,

az mind kell, az itteni

hazai hatalmak fényét

méltón dicsőíteni.”

Százszor megállítanának,

örülnék, ha átcsúszom:

arany nélkül, tömjén nélkül

érnék hozzád, Jézusom!

Jaj és mire odaérnék,

hova a csillag vezet,

te már függnél a kereszten

és a lábad csupa seb,

s ahelyett hogy bölcsőd köré

szórjak tömjént, aranyat,

megmaradt szegény mirhámmal,

keserű szagú mirhámmal,

kenném véres lábadat.

 

Babits Mihály Csillag után című költeménye elsősorban talán nem is a Jézus betlehemi megszületéséhez és Jeruzsálem melletti kereszthalálához kapcsolódó ismereteink révén válik meggyőzővé, hanem azzal, ahogy a tér és idő távlata valóságossá alakul a versben.

Mert nyilvánvaló, hogy mindaz, amit elmesél a versbeni beszélő, nem történt meg vele. Ez a személy „életunt szobájában” gondolkodik. Pontosabban álmodozik arról, amit az égen megpillantott csillag idéz föl előtte. „Ó, ha most mindent itt hagynék, mennék a csillag után, mint rég a három királyok, betlehemi éjszakán!” –, sóhajt föl ez a személy, és ezzel egy különleges élmény kialakulásának lehetünk a részesei. Ez a személy olyan részleteket kezd felvillantani arról az elképzelt hosszú útról, melyre elszánta magát, hogy azok teljesen valószerűeknek tűnnek fel.

Olyan sok határon és vámon kell keresztül verekednie magát ennek a Jézushoz igyekvő léleknek, hogy a végén már nem is Betlehemben, az újszülött mellett, hanem harminchárom évvel később, Jeruzsálem határában, a Golgotán találjuk. És ez nemcsak meghatóan szép költői idő- és térösszevonás. Ezzel tud kifejezésre jutni az a mérhetetlen elszánás, mely a vers valódi szervező ereje: hogy ha mégis kimozdulna „életunt szobájából” ez a csillagra felpillantó valaki, akkor útja természetesen Jézushoz vezetne. Legyen szó az újszülöttről, vagy a keresztre feszített felnőttről – mindegy…

Penckófer János