„A magyar Ovidius”

2016. december 18., 10:18, 831. szám

Az 1940 óta közigazgatásilag Ungvárhoz tartozó Radváncon, a Gyöngyösi u. 8. szám alatt áll egy szerény méretű, földszintes, manzárdtetős, középrizalittal (a főhomlokzat síkjából előreugró épületrésszel) ékes kis kastély. Falán pedig az egykori Gyöngyösi Irodalmi Társaság által 1908-ban felavatott márványtábla hirdeti, hogy 1629. augusztus 25-én itt látta meg a napvilágot a magyar barokk költészet jeles képviselője, Gyöngyösi István.

Református középnemesi családba született bele, s az Eperjesi Evangélikus Főiskolán, majd a még híresebb Sárospataki Református Kollégiumban szívta magába a tudományos ismereteket. Majd jogi pályára lépett, s később áttért a római katolikus hitre. Ügyes jogászként pedig – tehetsége, valamint nem kevés szerencséje révén – nagy tekintélyre és komoly vagyonra tett szert. 1653-ban Gömör vármegye táblabírájaként kezdte meg pályafutását, öt esztendő múlva azonban elszegődött Fülek várába, ahol id. gróf Koháry István várkapitány keze alatt szolgált mint seregbíró. Ezt követően Wesselényi Ferenc nádor titkára lett, annak murányi várába költözött, s itt írta meg legismertebb, legnépszerűbb művét, az 1664-ben befejezett, Márssal társalkodó murányi Venus c. elbeszélő költeményét, mellyel egy csapásra berobbant az irodalomba.

Munkájában ura, Wesselényi és űrnője, Széchy Mária két évtizeddel korábbi, regényes szerelmét, s Wesselényi különös murányi ostromát énekelte meg. Miről is szól a mű? Murány urai, a Széchyek Erdély hívei voltak, az akkor még csak a füleki várkapitányi tisztséget betöltő, császári-királyi szolgálatban álló (később viszont nádori méltóságba emelkedő, élete végén azután – a magyar érdekek semmibevétele miatt – a Habsburgok ellen forduló) Wesselényi pedig parancsot kapott Murány bevételére. Ő azonban előbb az erősséget sógoraival együtt uraló Széchy Mária szívét „vette be”, titkos találkáik során, majd Mária – leitatva az őrséget – beengedte a várba leendő férjét, aki így puskalövés nélkül foglalta el az erődítményt. A nem annyira drámai, mint inkább humoros, amellett finom erotikával is fűszerezett költemény pedig onnan kapta címét, hogy Gyöngyösi a római hadistenről Marsnak (korabeli írásmóddal: Mársnak) nevezte el a katona Wesselényit, a szépség és a szerelem latin istennője után pedig Vénuszként (akkori írásmóddal: Venusként) jellemezte a karcsú, csinos Széchy Máriát. Megjegyzendő: Gyöngyösi nemesi olvasótábora még sokkal jobban ismerte a latin nyelvet, és sokkal járatosabb volt az antik (görög-római) kultúra, benne az irodalom, valamint mitológia világában, mint napjaink átlagembere, a barokk költészet pedig bőven merített az antik örökségből, melynek ismerete nélkül igazából nem is lehet megérteni a kor irodalmát.

Ugyancsak megjegyzendő, hogy a Márssal társalkodó murányi Venus megjelenése évében vált különös vadászbaleset (vagy gyilkosság?) áldozatává a legnagyobb magyar barokk poéta, a költő és hadvezér, Zrínyi Miklós. Ám saját kora nem annyira Zrínyi mélyen szántó gondolataira, fenséges, eposzi hangvételére volt „vevő”, hanem inkább Gyöngyösi ugyancsak szépen cizellált, barokkosan díszes költői képeire, csengő-bongó rímeire, könnyed szórakozást nyújtó verseire, s bár az emberábrázolás terén elmaradt nagy pályatársától, kortársai mégis nagyobb becsben tartották Radvánc szülöttét. S míg a méltó helyét csak később elfoglaló Zrínyit – az ugyancsak komoly gondolatokat megfogalmazó, eposzíró római költő, Vergilius után – „magyar Vergiliusként” méltatták, addig Gyöngyösit a könnyed hangvételű, nemegyszer pajzán latin poétához, Ovidiushoz hasonlították, s „magyar Ovidiusnak” nevezték el.

Igaz, Gyöngyösi István tolla alól is kerültek ki komolyabb hangulatú költemények, mint a Porábul megéledett Phoenix avagy Kemény János emlékezete c. alkotás, melyben Kemény János erdélyi fejedelem kalandos életének, tatár fogságának, kiszabadulásának, szerelmének, török elleni csatájának és hősi halálának állított emléket. (A phoenix (modern írásmóddal: főnix) madárról pedig tudnunk kell, hogy egy legendás lény, mely az antik mítosz szerint elhamvadása után is új életre kél.) Szerelmi románc és politikai mondanivaló jelenik meg Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága c. művében, hiszen a „kuruc király” szerelmi házassága egyúttal Thököly vagyonban és politikai súlyban való megerősödését is szolgálta. A kor főúri házasságait is megéneklő Gyöngyösi e költeménye női főszereplőjét festette meg a legszebb színekben (méltán), s láthatóan nemcsak Zrínyi Ilona szépsége, de fenségessége is hatással volt rá, mivel itt elmaradnak a finoman erotikus képek. Gyöngyösi költészetének összetettségét jelzi, hogy bár időnként pajzánkodni is tudott, vallásos művet is szerzett: a Rosa-Koszoru (modern írásmóddal: Rózsakoszorú) c. elbeszélő költeményt, mely Jézus Krisztusról és édesanyjáról, Szűz Máriáról szól.

A költészet mellett jogászként is tevékenykedett, a murányi udvar elhagyása után Gömör vármegye táblabírájaként dolgozott, s országgyűlési követként is nemegyszer képviselte megyéjét, előbb mint táblabíró, majd – miután 1686. november 22-én alispánná választották – új tisztségében is. 1693-ban – idős korára hivatkozva – lemondott hivataláról, hét évre rá viszont újból alispánná választották, mely méltóságot 1704. július 24-én bekövetkezett haláláig viselte. S bár nem lehetett volna róla megmintázni a politikai elvhűség szobrát, hiszen – nem egy kortársához hasonlóan – hol labanc, hol kuruc volt, a költészetét kedvelő, jogászi tehetségét elismerő kortársai ezt is megbocsátották neki. Az utókor pedig – emberi hibái és költészetének gyengébb oldalai mellett is – a barokk kor jó nevű költőjeként tekint rá.

Lajos Mihály