Sikeres Ozaki-szívbillentyű-műtétek Ungváron

Beszélgetés dr. Ráti Róbert szívsebésszel

Eddig Ukrajnában négy Ozaki-szívbillentyű-műtétet végeztek, ebből kettőt Ungváron, a Kárpátalja Megyei Kardiológiai Központban. Az ungvári orvosok, dr. Lukács Pál osztályvezető főorvos és dr. Ráti Róbert szívsebész a németországi Essenből érkezett dr. Jaroslav Benediktől tanulják a merőben újszerű eljárást, de hamarosan a német sebész nélkül is végeznek majd ilyen műtétet. A műtétet egyébként egy japán szívsebész, Shigeyuki Ozaki találta ki és végezte elsőként a világon, lényege pedig az, hogy az aortabillentyűt nem műbillentyűvel cserélik, hanem a szervezetből, a perikardiumból vett saját szövettel helyettesítik. Így műtét után nem szükséges a beteg véralvadást gátló Warfarinnal vagy Syncumarral történő gyógyszerezése, és az idegen anyag szervezetből történő kilökődése is elkerülhető. A műtétről, és a Kárpátalja Megyei Kardiológiai Központban végzett munkájáról dr. Ráti Róbert szívsebésszel beszélgettünk.

– Doktor úr, az Ozaki-műtét mellett milyen műtéteket végeznek még önök?

– A szívműtéteknek majdnem az egész spektrumát végezzük itt Ungváron. Bypass-műtéteket, azaz ércseréket az infarktust átvészelt betegek számára. Az aortabillentyű-problémákat már nemcsak műbillentyűvel tudjuk gyógyítani, hanem az említett Ozaki-műtéttel. Végezzük még mitrális billentyűk plasztikázását, indokolt esetben cseréjét. Több esetben aorta-disszekcióval hoztak be hozzánk beteget, a műtétek többsége nálunk sikerrel zárult. Ez utóbbi különösen jó eredmény, mert az aorta-disszekciók esetében a világon mindenütt 50% körüli az elhalálozások aránya.

– Mennyi ideig tart egy műtéti beavatkozás?

– Változó. A mi műtéteink 4-től akár 12 órán keresztül is tarthatnak. Volt olyan napunk, amikor egy betervezett operáció után még két sürgős műtétet is el kellett végeznünk. A három műtét összesen 24 órán át tartott, közöttük egy-egy órás pihenővel. Olyan is előfordult, hogy a betegnek nagy vérvesztesége volt, nem volt más lehetőségünk, én és a műtős nővérünk is kimosakodtunk, adtunk vért, majd újra bemosakodtunk, és folytattuk a műtétet. Ma már szerencsére ilyen kőkorszaki módszerekre nincs szükségünk. Van egy olyan gépünk, amely lehetővé teszi, hogy a szívburokból kivett vért kitisztítva visszacsepegtessük az emberi szervezetbe. Ennek köszönhetően a műtétek nagy részében nincs szükségünk donorvérre. Még több és még nehezebb műtéteket is meg tudnánk itt csinálni, ha lenne még néhány korszerű gépünk. Nagy szükségünk lenne egy úgynevezett kontrapulzátorra, akkor krónikus szívelégtelenséggel küzdő betegeket is tudnánk műteni. Valamint még egy lélegeztetőgépre is szükségünk lenne, mivel csak egy van, és ez korlátozza az elvégezhető műtétek számát.

– Jelenleg a szívsebészet intenzív osztályán beszélgetünk, ahol sok helyre ki van ragasztva az IMI (Itt Magyarul Is) matrica. Ezek szerint többen is beszélnek itt magyarul?

– Magyar vagyok, tehát a magyar betegekkel magyarul kommunikálok. De rajtam kívül Lukács Pál főorvos úr is ért és beszél magyarul, sőt az intenzív osztályunkon van egy doktornő, aki Beregszászból származik, ő is beszél magyarul.

Szerintem a betegnek nagyon fontos az, hogy a saját anyanyelvén kapjon tájékoztatást az állapotáról, és arról, hogy milyen ellátásra, beavatkozásra van szüksége. Fontos, hogy megértse, és döntést tudjon hozni. Úgy vélem, a beteg együttműködése legalább ötven százalékban hozzájárul a gyó­gyuláshoz. Ha nem érti meg, hogy miért kell betartania a műtét utáni kezelési javaslatokat, azok okát és célját, akkor a felépülésének az esélye jelentős részben romlik.

A második emeleti szívsebészet intenzív osztálya két részre van osztva: van egy általános intenzív osztály, ahol a kórházon belüli súlyos betegek ellátását végezzük, és van egy hatágyas, műtét utáni intenzív osztályunk, ahol jelenleg is két beteg fekszik, akiket ezen a héten műtöttünk. Jövő hétre három műtét van előjegyezve: hétfőre egy Bypass-műtét egy hölgynek, majd kedden egy aortabillentyű-műtét, szerdán pedig egy mitrálisbillentyű-operáció Bypass-műtétekkel. Ez már egy kombinált beavatkozásnak számít. Általában a hét elején végezzük az egyszerűbb műtéteket, majd a hét második felében jönnek a komplikáltabb operációk. Mivel hétvégén nincs előjegyzett műtét, az esetleges problémák esetén azonnal be tudunk avatkozni.

– Ön és a kollégái rendszeresen részt vesznek külföldi továbbképzéseken, szakmai konferenciákon. Ez nélkülözhetetlen ebben a szakmában?

– Én preferálom a debreceni, magyar nyelvű továbbképzéseket. Dr. Szerafin Tamás főorvos úrnál, a Debreceni Egyetem Kardiológiai Intézetének szívsebészetén szoktam huzamosabb időt eltölteni. De Lukács Pál főorvos úrral együtt többször voltunk már Ausztriában, Németországban és az USA-ban is továbbképzéseken, konferenciákon. A kijevi szívsebészeti iskola egy konzervatívabb sebészeti iskola, mi pedig igyekszünk az Európában már bevált új módszereket átvenni elsőként Ukrajnában.

Most egy osztrák szívsebész kolléga jött el hozzánk, egy speciális sebésztechnikát kellett alkalmaznia, ezt Niks-műtétnek hívják. Ilyet ritkán végeznek Ukrajnában. Osztrák orvostársunk még egyszer-kétszer eljön, aztán mi is csináljuk majd szükség esetén. Ezek már a szívsebészet csúcsát jelentő bonyolult műtétek, amelyeket csak sok gyakorlattal lehet elsajátítani. Ezeknek a módszereknek az elsajátítása miatt járunk mi külföldre, saját költségen. Nálunk ugyanis nem úgy van, mint például Magyarországon, hogy a kórház finanszírozza, ha egy orvos tanulni megy, mi a saját szabadságunkat használjuk arra, hogy tovább tudjuk magunkat képezni. Valahogy ez Ukrajnában így alakult ki.

– Ön Nagydobronyban született, az ottani református líceumban érettségizett. Már gyermekkorától szívsebész akart lenni?

– Akkor az édesanyám volt a Nagydobronyi Református Líceum igazgatója, magától értetődő volt, hogy ott tanulok és ott érettségizem. Azt mondják a szüleim, és én is úgy emlékszem, hogy már 5-7 éves koromtól orvos akartam lenni. Az, hogy szívsebész, csak sokkal később dőlt el. Egyébként az édesapám is orvos, akire mindig felnéztem, és a mai napig őt tekintem példaképemnek mind szakmai szempontból, mind emberileg. Sokszor vitt magával a kórházba, talán emiatt tetszett meg ez a hivatás. Ugyanakkor a szüleim nem befolyásoltak abban, hogy milyen hivatást válasszak, sőt édesapám felhívta a figyelmemet arra, hogy ez egy nehéz szakma, amely sok lemondással jár.

2002-ben érettségiztem, és felvételt nyertem az Ungvári Nemzeti Egyetem Egészségügyi Karára, általános orvosi szakra. 2008-ban kezdtem a rezidensi gyakorlatot az Ungvári Városi Kórházban dr. Varga Lajos asszisztenseként. A második év közepétől itt folytattam mint dr. Lukács Pál asszisztense, ugyanis szívsebész akartam lenni. Akkor, 2009-ben kezdődött a nyílt szívsebészet itt, Kárpátalján. Ott lehettem rezidensként az első Ungváron végzett bonyolultabb szívműtéteknél. Kijevben az Amoszov Nemzeti Szív- és Érsebészeti Intézetben szereztem szív- és érsebész szakorvosi képesítést, 2011-től már szakorvosként végzek Lukács főorvos úrral nyílt szívműtéteket.

– Valóban sok lemondással jár ez a hivatás?

– Igen, ez egy felelősségteljes hivatás, folyamatosan készenlétben kell állnom, hétvégén és éjszaka is bármikor behívhatnak. Ez egy folyamatos, 24 órás szolgálat. Emiatt sokkal kevesebb időm jut a családomra. Bár a feleségem nem medikus, de megérti, ha néha túlórázom, és mindenben támogat.

– Most 32 évesen hogy érzi, megbánta, hogy ezt választotta?

– Nem bántam meg. Megtaláltam a számításaimat itt, Ungváron is, szakmailag legalábbis igen. Úgy tartom, hogy az idegsebészet és a szívsebészet a sebészszakma csúcsa, örülök, hogy ilyen fiatalon már itt lehetek. Mondhatom, hogy szakmailag elértem az álmaimat. Anyagi szempontból, sajnos, Ukrajnában az orvosoknak sem fényes a helyzetük, jó lenne, ha ezen az állam tudna javítani.

– Van egy ötéves kisfia, ő orvos akar-e lenni?

– Hét végén sűrűn bejár velem ide, előszeretettel felveszi a steril kesztyűt és segít a betegek kötözésénél. Már ő is orvos akar lenni. De ez még majd eldől.

– Magyar iskola után egy magyar faluból az ungvári egyetem orvosi karára ment – nem félt a nyelvi nehézségektől?

– Akkor még az ukrán nyelvtudásom nagyon alacsony szinten volt. Nagydobronyban a mindennapi életben nem volt az ukránra szükségem, és a megtanulására nem is fordítottam sok energiát. Emiatt az egyetemen az első évben nagyon nehéz volt. Ma úgy látom, a szüleim azzal sokat segítettek, hogy nem albérletet kerestek nekem, hanem a kollégiumban kellett laknom. Ott nagyon gyorsan rám ragadt az ukrán nyelv a többiektől. Az első félév végén még fel akartam adni, de a második félév közepére már eljutottam arra a szintre, hogy nemcsak megértettem, amit mondtak nekem, hanem tudtam válaszolni is. Ma már úgy gondolom, hogy a legegyszerűbben akkor lehet megtanulni egy idegen nyelvet, ha valaki idegen nyelvkörnyezetben tölt egy évet, fél évet. Tehát nagyon sokat segíthet, ha mondjuk, ukrán közegbe elküldjük nyaralni a gyereket. Egyébként pedig, aki szeretne tanulni, az itt, Ungváron is tud tanulni, és könnyen elérheti a céljait.

Itt jegyezném meg, hogy angol nyelvtudás nélkül ma egy értelmiségi nem tud érvényesülni azon a szinten, amilyen szinten szeretne, mivel minden konferencia, minden nemzetközi továbbképzés angol nyelven történik, függetlenül attól, hogy a világ melyik országában van. Lukács Pál főorvos úr az angol, magyar, orosz, ukrán mellett jól beszél németül is, ez előny, de például Ausztriában sem volt kommunikációs problémám, annak ellenére, hogy nem tudok németül, a kollégák mind jól beszélik az angolt.

Badó Zsolt