Egy ismeretlen kínai testvér

Beszélgetés a rahói Körn Miklóssal

2017. február 19., 16:06, 840. szám

A Rahón élő Körn Miklós bácsi 1928-ban született Terebesfejérpatakon. A múlt század viharos történelme különös módon befolyásolta családja sorsát: néhány évvel ezelőtt meghalt húga mellett volt egy kínai féltestvére is, akiről semmit nem tudnak. Arra kértem, mesélje el édesapja nem mindennapi fordulatokban bővelkedő történetét.

– Az apámat is Körn Miklósnak hívták, mint engem. Terebesfejérpatakon született 1890-ben, egy német családban. Az apám édesanyja még németül gyónt és németül imádkozott. Egyébként abban az időben főként magyarok és németek éltek Terebesen, rajtuk kívül több olasz hídépítő szakember is letelepedett a faluban. Az olaszok: Martin, Martignoni, Zandonella, Corradini, Corradi, Manfredi, Delisotti, Buzzi, Garibaldi stb. mind magyar lányt vettek feleségül. A katolikus német, olasz és magyar családok egymás között házasodtak és fokozatosan elmagyarosodtak. Én még megtanultam egy kicsit németül, de otthon a szüleimmel magyarul beszéltünk.

Az apám Kassán szolgált a huszároknál. Sokszor elmesélte, hogy 1914 nyarán leszerelték, és Kassán a vasútállomáson kofferekkel várta sok társával együtt a vonatot, amikor hallotta az újságot olvasó emberektől, hogy Szarajevóban lelőtték Ferenc Ferdinánd trónörököst, kitört a háború, az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. 24 éves volt akkor az apám. Pár perccel később huszártisztek jöttek lóháton, egyikük a hangját felerősítő eszközzel osztotta a parancsokat: „Vonatot visszatartani! Leszerelt huszárok, sorakozz!” Szekerek jöttek, amelyekre fel kellett rakni a koffereket, és vissza kellett menni a kaszárnyába. Még aznap este bevagonírozták őket és elvitték az olasz frontra. Ott akkor nem volt rájuk szükség, hamarosan a keleti frontra lettek átirányítva. Utazás közben két napig állt a szerelvényük a Terebestől, apám szülőházától három kilométerre lévő Visóvölgy vasútállomásán. De hiába kérte a hadnagyát, hogy engedje el, hadd látogassa meg özvegy édesanyját és testvéreit, nem mehetett. Öten voltak testvérek, mindannyian fiúk. Kivitték őket az orosz frontra. Apám az akkor ugyancsak a Monarchiához tartozó Ternopoltól délre lévő Csortkiv város közelében rögtön az első ütközetek egyikében megsebesült, egy golyó találta el a nyakát. Leesett a lováról. A kozákok rohama elől a huszárok visszavonultak, egyik társa azt hitte, hogy az apám meghalt, és letépte a halálcéduláját. Az apám sokszor elmesélte, hogy ők úgy tudták, a kozákok az ellenség sebesült katonáit dárdájukkal átszúrják, nem hagyják életben. Ezért, amikor orosz beszédet hallott, bezárta a szemét, hogy ne lássa, ha szúrnak. Halottnak tetette magát. Egyszer érezte, hogy valaki megfogja a kezét, az ütőerére tette az ujjait és felkiáltott: „Scse zsivoj...” Ekkor kinyitotta a szemét, és egy nagy szakállú pravoszláv papot látott maga előtt, egy kereszttel a nyakában. Terebesfejérpatakon a körülöttünk élő ruszinoktól mindenki megtanult „kisoroszul”, a német és a magyar mellett az apám is jól beszélte a helyi hucul nyelvet. Megkérdezte oroszul a papot: „Atyám, élni fogok?” Erre az azt válaszolta: „Élni fogsz, fiam!” Egy ideiglenes hadikórházba vitték, ahol az oroszok mellett különféle nemzetiségű katonákkal együtt gyógyították. Amikor megerősödött, hadifogolytáborba vitték a szibériai Omszkba, ahol hétezeren voltak egy táborban. Később, amikor itthon összejöttek az egykori katonatársaival és felidézték az emlékeiket, elmesélték, hogy a tiszt a fogságban is tiszt. Őrnagyi és annál magasabb rangú fogolynak nem kellett dolgoznia. Az apám tizedes volt, két barátjával, egy erdélyi magyarral és egy osztrákkal együtt egy helyi bojárnál kezdtek dolgozni egy ideig. A munkaerőhiány miatt később a három barát mozdonyfűtőnek állt, és eljutottak az Amur folyó vidékére, a kínai határ közelébe.

A forradalom kitörése után, 1918-ban erőszakkal toboroztak a kommunisták ellen vonuló nemzetközi antant-alakulatokba hadifoglyokat. Ekkor az apám a már említett erdélyi és osztrák barátjával átszökött Kínába. Eljutottak egy Harbin nevű városba, ahol nagyon sok orosz élt akkoriban, emiatt nem volt nyelvi gondja. Az apám ott feleségül vette egy kínai aranybánya-tulajdonos lányát, és született egy kislánya. De aztán Harbinból menekülnie kellett a japán katonaság elől. Két említett barátjával szökött, de végül egy szigeten a japán katonák elfogták őket. Mindhármukat ki akarták végezni. Azt feltételezték, hogy kémek. Ekkor óriási szerencséjük volt. Román katonák, román egyenruhában, fegyverekkel vonultak el a közelükben. Apám erdélyi magyar barátja jól beszélt románul, és kiabált nekik: „Mi is románok vagyunk! Fiúk, ne hagyjatok itt minket!” A szakasz megállt, a román tiszt odament a japán parancsnokhoz és azt mondta neki: „Mi a vörösök, a kommunisták ellen megyünk harcolni, de kevés az emberünk. Ezek itt románok, adják át őket nekünk.” A japán parancsnok beleegyezett, így életben maradtak, és csatlakoztak a román alakulathoz. Kaptak fegyvereket is. Másnap hajóval az akkor nemzetközi megszállás alatt lévő Vlagyivosztokba vitték őket, ahonnan az apám vöröskeresztes levelezőlapot küldött az édesanyjának. Most is megvan még ez az 1921-ben német nyelven írt levelezőlap, melyben tudatta az itthoniakkal, hogy él. Ugyanis 1914-től a család úgy tudta, hogy elesett a fronton. Még a harangot is meghúzták neki Terebesen.

Vlagyivosztokban aztán kalandos körülmények között sikerült feljutniuk egy indulni készülő holland kereskedelmi hajóra. Apám osztrák barátja hosszasan kérlelte németül a kapitányt, míg az végül megengedte, hogy a fegyvereik nélkül felmehessenek a hajóra. A holland gőzösön megint kazánfűtőként dolgoztak három hónapig, amíg eljutottak Európába. Apám a holland hajóról is hozott egy fényképet, illetve kínai újságokat, egy legyezőt, fényképeket és egyéb apró emlékeket, amikor még 1921-ben hazaérkezett Terebesfejérpatakra. Aztán az egyik testvérével egy évig erdésznek tanult Ungváron. Erdész volt egész életében, a csehek alatt, majd a magyarok és az oroszok alatt is. Itthon újra megnősült, én 1928-ban születtem, Jolán, a húgom 1932-ben.

Terebesfejérpatakon három és fél évet jártam cseh iskolába. Utána egy félévet ukrán iskolába, mert elmenekültek Romániába a csehek. Az ötödik osztályt már magyar iskolában végeztem, majd a Máramarosszigeti Piarista Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, ahol elvégeztem öt osztályt. Az ötödiket már oroszok alatt, 1945-ben fejeztem be. Vártam a bizonyítványomat, amikor a kommunista városparancsnok, Kormánszki Andor bácsi figyelmeztetett, azt mondta: „Miklós, le fogják zárni a határt, ha délig nem mentek át, utána nem mentek haza.” Otthagytam minden holmimat az internátusban, egy notesszel és egy hátizsákkal eljöttem gyalog Szigetről, ketten egy negyedikbe járó Scheiben nevű társammal hazagyalogoltunk, végig a vasúton. A visóvölgyi hídon egy román katona kiabált, hogy hová megyünk. Haza, válaszoltuk – annyit tudtunk románul. A mi oldalunkon cseh fináncok álltak egyenruhában. Hazajöttünk, de soha nem tudtam papírral igazolni, hogy befejeztem az ötödik évfolyamot is a gimnáziumban.

Gimnazista koromban mindig azt mondta az apám: „Végezd el az egyetemet, és akkor elmegyünk Kínába. Ott annyi arany van nekem eldugva, hogy még a dédunokáidnak is lesz. Úgy elrejtettem, hogy azt ott nem találta meg senki, még a földrengés se árthat neki.” Akkor nem gondolta, hogy később nem Magyarországhoz fogunk majd tartozni. Én az oroszok alatt aztán nem mehettem egyetemre. A hároméves donbászi kényszermunka után sofőrnek tanultam Técsőn, majd a rahói autóparkban dolgoztam mint gépkocsivezető, 37 éven át. Az apám 87 éves koráig élt, 1977-ben halt meg. A háborús emlékeiről gyakran mesélt. Még magyar időben egyszer meglátogatta az az erdélyi barátja is, akivel együtt élték túl a fogságot. A kínai családjáról viszont nekem keveset mesélt. Ez a kis kép mindig ott lógott nálunk Terebes­fejérpatakon a falon, a tükör alatt, rajta a kínai felesége és a lánya. Az anyám többször meg is kérdezte tőle, hogy miért kell annak ott lenni, de ő nem engedte, hogy levegye onnan. Sokszor eszembe jut, de én semmit nem tudok a kínai féltestvéremről, még a nevét sem. Mivel jóval idősebb volt nálam, már nyilván nem is él. Nem tudom, hogy vannak-e leszármazottai. Pedig érdekelne a sorsuk.

Hát így pecsételte meg a mi családunk sorsát a történelem...

Badó Zsolt