Szabó Lőrinc: Párbeszéd

2017. április 12., 09:05, 848. szám

Félek, Atyám – úgy zúgnak a harangok!

fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…

Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,

te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

 

Félek, Atyám – megtörtem a harcban, a hitben,

és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…

Ne félj, fiam – megtartalak a harcban, a hitben,

s karommal égig emeled azt a kardot.

 

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,

mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…

Ne félj, fiam – az a kín, az a vágy, az az önvád

téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

 

Szabó Lőrinc Föld, erdő, Isten című kötetéből való ez a rövid vers, melynek címe pontosan jelzi, miről szól a mű. Itt egy párbeszéddel állunk szemben, melyben egyáltalán nem fontos megtudnunk, kicsoda, aki az Atyához fordul. Mondhatni egy időtlen időkig visszanyúló kérdés-felelet a vers, hisz amióta ember létezik a földön, időről időre félelem és kételkedés keríti a hatalmába.

Három, az Atyához intézett kérdés, illetve az ezekre adott három válasz alkotja a művet, de a zaklatottságot megnyugvás követi mindhárom esetben. Az Atya szavai semmi különöset nem foglalnak magukban, mégis mindegyik esetben nyugtatóan hatnak. Leginkább a harmadik esetben tűnik szembe ez, mikor a harmadik versszak harmadik és negyedik sorában az emberi élet értelmét fogalmazza meg a szerző. Mert az első két versszakban egy-egy félelmének adott hangot az Atyához forduló lélek, míg a harmadikban már az emberlét törékenysége miatti kételyeit öntötte szavakba.

Bár nagyon rövid ez a párbeszéd, mégis jó hallani a végén, hogy mind a kín, mind az önvád és a vágy értelmet tud nyerni, hisz a velük együtt járó emberi küszködéssel „örök-kék égbolttá” tisztul majd minden gyötrelem…

Penckófer János