Nyugdíjas élet salánkiasan

Interjú a Fodó-díjas Józan Lajossal

2017. április 17., 20:03, 848. szám

A KMKSZ Választmánya március 4-i választmányi ülésén Fodó Sándor-díjjal tüntette ki Józan Lajos nyugalmazott református lelkipásztort, aki Visken, majd Huszton szolgálva évtizedeken át aktív szereplője volt a felső-Tisza-vidéki magyar közéletnek. Lelkészi hivatása mellett politikai szerepet is bátran vállalt a magyar közösség érdekeinek védelmében, igazi emblematikus személyisége volt Huszt magyarságának. Mindezek mellett jelentős történeti és családtörténeti kutatást is végez. A tiszteletes urat több mint 35 éves áldozatos lelkészi munkája után tavaly ősszel nyugdíjazta a Kárpátaljai Református Egyházkerület vezetése. Mi szülőfalujában, a nagyszőlősi járási Salánkon kerestük fel, beszélgetve vele életéről, hivatásáról.

– Felesége szüleinek 20 évig nem lakott házába költöztek haza. Hogyan érzi magát újra Salánkon?

– Salánkiasan. Itt születtem, de azért még mindig van egy kis idegenség bennem. Huszonöt éves koromig itt éltem, és abban az időben mindenkit ismertem a faluban. Most, 36 év után azok a régi emberek, akiket ismertem, már majdnem mind elmentek a minden halandók útján. A mostani, fiatalabb generációk tagjai közül sokakat nem is ismerek. Egyébként az elmúlt három és fél évtizedet is három településen töltöttem, Nagybégányban több mint öt évet laktam, Visken 11 évet, aztán 21 évet Huszton. Amikorra megszoktam egy helyet, mennem kellett tovább. Így most visszatelepülvén meg kell szoknom a falusi életet, hogy valóban otthon, otthonosan, Salánkon, salánkiasan érezzem magamat.

– Itt nőtt fel a szomszéd utcában. Voltak lelkészek a felmenői között?

– Nincs tudomásom róla. Én csak anyai ágon ismerem a családomat, édesapámat nem ismertem. Édesanyám volt Józan nevezetű, anyai nagyapámnak – akit Józan Lajosnak hívtak – viselem a nevét. Az ő apja és a nagyapja is Lajos volt. Fiatal koromban úgy terveztem, hogy lesz majd két lányom és két fiam, a fiúk közül pedig egy a Lajos nevet kapja majd. Na, de úgy hozták a körülmények, hogy csak egy leányom van, Lilla, aki Budapesten él, ott dolgozik már négy éve.

– Pályája kezdetén rögtön a lelkészi hivatást választotta?

– Először Ungváron egy vasúti iskolában jegykezelőnek tanultam, amit 1976-ban el is végeztem. Egy évig dolgoztam nemzetközi járatokon, de csak a Csap–Moszkva vonalon. Egy év után engedtek volna külföldre, Belgrádba, Prágába vagy Budapestre. Édesanyám betegsége, öregsége akkorra már azt igényelte, hogy valaki legyen mellette. Emiatt ott kellett hagynom a vasutat, s érlelődött bennem, hogy lelkészi pályára fogok jelentkezni. 1978-ban adtam be a kérvényemet a püspökségen, jelentkeztem a lelkészi tanfolyamra. Bizony, jövőre már negyven éve lesz.

– Miért választotta a lelkészi hivatást?

– Belső indíttatás késztetett erre. Hét-nyolc éves lehettem, amikor az akkori salánki lelké­szék­nél jártam édesanyámmal, és a szemem mindig a könyvespolcon volt, figyelgettem, hogy a lelkésznek milyen sok könyve van. Amikor hazafelé tartottunk, azt mondtam az édesanyámnak, hogy ha nagy leszek, nekem is ilyen sok könyvem lesz. Jó – mondta –, majd ha te is pap leszel. Én is pap leszek – vágtam rá. Ez egy gyermeki kijelentés volt, amit az anyám viccesnek talált. De Isten elhozta, hogy valóban így lett, és hál’Istennek szép könyvtáram is lett. A templomot rendszeresen látogattam, 6–7. osztályos koromtól a kántor mellett diktáltam is az énekeket. Fokozatosan érlelődött bennem, hogy én is lelkész leszek.

– A hetvenes években nem volt divat lelkésznek lenni, hisz a szovjethatalom az egyházat teljes mértékben perifériára szorította…

– Én addig nem is tudtam, hogy mit jelent az, amikor embereket megkeresnek és el akarnak téríteni erről az útról. Nekem is ajánlottak más iskolákat, az Ungvári Állami Egyetemet, hogy oda menjek tanulni. A járási magyar újságban megjelent egy cikk, hogy Salánkon nem foglalkoznak a komszomolokkal, mert vallási hiedelmekbe keverednek fiatalok. Az a cikk rólam szólt, csak éppen néven nem voltam benne nevezve.

– Hogyan folyt akkor a teológiai képzés a püspökségen?

– Kétévente két diákot vettek föl. 1978-ban fölvették Horkay Lászlót, a későbbi püspököt és még egy akkoriban már ötvenen felüli Bátyúba való férfit. A bátyúi férfi pár hónap után visszalépett, így kerülhettem én be 1978-ban az ő helyére. Aztán 1980-ban megint felvettek két diákot, 82-ben megint kettőt és így tovább. Csak 88–89-től mehettek a jelentkező fiatalok magyarországi teológiákra tanulni.

Forgon Pál püspök és a püspöki tanács tagjai, 7-8 lelkész tanított bennünket. Nem olyan kiképzés volt az, mint ahogy a teológiai egyetemeken történik, de a legfontosabb tárgyakat a magyarországi teológiák tananyaga alapján tanultuk. Hetente egyszer bejártunk Nagyszőlősre, ahová jött a técsői lelkész is, egy másik napon pedig Beregszászba, ahová beutazott a többi előadó. A képzés legtöbbször a templomban zajlott, téli időben a püspök úr beregszászi, és a nagyszőlősi lelkész lakásán. Akkoriban nem volt fűtés a templomokban. Az idősebb, tekintélyes lelkészek előadásokat tartottak nekünk, voltak írásbeli és szóbeli házi feladatok is. Felelnünk is kellett, mint az iskolában. Egyébként nem akkor válik valaki pappá, ha hat éven át a teológia padjaiban ül, hanem amikor elkezdi a szolgálatot. A teológián csak képességet szerez, hogy papi minősítésben tudjon dolgozni. De ahogy a közmondás is mondja: „A jó pap holtig tanul. Mégis tudatlanul hal meg.”

Három évvel később, 1981-ben tettük le a segédlelkészi vizsgát. 1982-ben már kikerültem gyülekezetekbe. Öt faluban szolgáltam önállóan (Nagybégány, Kisbégány, Déda, Gut, Balazsér), amelynek akkor négy temploma volt, és közben tovább folytattuk a tanfolyamot, készültünk a papi vizsgára. 1989-ben szenteltek pappá bennünket.

Közben 1987-ben Viskre hívtak lelkésznek, meghalt Vass József máramaros-ugocsai esperes, aki Técsőről járt be addig Viskre, ő volt az egyik tanárunk. Kezdetben úgy volt, hogy Técsőt is én fogom szolgálni, de nem tudott megegyezni a két gyülekezet abban, hogy hol lakjon a lelkész. Végül viski lelkész maradtam, a técsőiek meg hiába kerestek, kezdetben nem találtak olyan papot, aki náluk lakjon. Badalóból látta el őket egy lelkész, akit aztán sokszor helyettesítenem kellett. Visken ért bennünket a politikai változás, vissza lehetett igényelni néhány ingatlant az egyház korábbi tulajdonából. Első dolgunk az volt, hogy parókia, lelkészlakás legyen. Csodálatos épületet tudtunk építeni. A tervrajzot egy magyarországi építészmérnök szinte díjmentesen elkészítette, itt pedig a hívek hozzáállásának, a sok önkéntes munkának köszönhetően öt év alatt elkészült, és beköltöztünk. A templomot is javítottuk kívül-belül.

– Tizenegy év után tovább kellett menniük Husztra…

– Ott megint parókiát és templomot kellett javítani. Igyekeztünk szépíteni a gyülekezetet külsőleg is, közben lelkileg is épült. Én a harmincöt évig tartó lelkészi pályafutásomat szinte végig építkezéssel töltöttem, amit most a salánki házunk felújításával folytatunk.

– Én már huszti lelkészként ismertem meg a tiszteletes urat, akkor már család- és egyháztörténeti kutatásai által ismert volt. Mikor kezdte el kutatni történelmünket?

– Erre kétszer kaptam indíttatást. Először itt, Salánkon, 6–7. osztályos koromban, amikor mindent igyekeztem megtudni II. Rákóczi Ferenc 1711-es salánki országgyűléséről meg a községünk történetéről.

Másodszor már viski lelkészként Ígyártó Pál keresett meg Amerikából, akinek a nagyapja és az édesapja vándorolt ki Viskről. Hozzám irányították, gondolván, hogy a lelkész rendelkezik olyan iratokkal, amelyekből többet megtudhat az őseiről. Elkezdtem ezzel foglalkozni, de sokra nem jutottunk, mert az anyakönyveket államosították. De a gyülekezet megmaradt levéltárában lévő adókönyvekből, konfirmációs bejegyzések alapján vissza tudtuk a családfáját az ükapjáig vezetni. Pár év múlva megint eljött hozzám. Akkor már engedélyt kértem Kijevből, hogy kutathassak az egyházi anyakönyvekben. Nem ment könnyen, de végül sikerült, és össze tudtam állítani az említett Íjgyártó család családfáját. Menet közben annyira megtetszett nekem ez a munka, hogy arra gondoltam, jó lenne, ha a gyülekezet történetét családok szerint össze tudnám állítani. Ekkor kezdtem levéltárakba járni Budapestre, később már Nagybányára is el tudtam jutni, mert a Máramaros megyei leveleket ott lehet megtalálni. 1995-ben már huszti lelkészként kezdtem Huszt városnak a történetét is kutatni, amely vára révén mindig fontos település volt a magyar történelemben. Fokozatosan kiterjesztettem a kutatást a mai Kárpátalja egész területére. Akkor még nem gondoltam, hogy ez ennyire nagy munka. Igaz, húsz év alatt összegyűjtöttem annyi anyagot, hogy meg se tudom saccolni, mikorra dolgozom majd fel. Még a viski és huszti anyag sincs nyomdakész állapotban. Bízom abban, hogy nyugdíjasként több időm jut majd erre.

– Sokat kutatta a vidékünkön élt nagy nemesi családok történetét…

– Inkább azokkal foglalkozom. Könnyebb az ő múltjukat kutatni. Mert a nemes családoknak elég gyakran igazolniuk kellett a származásukat. A nemesség azzal járt, hogy nem kellett adót fizetniük, de a kincstár erre nagyon figyelt, ha valaki nem tudta okirattal bebizonyítani, akkor adó alá vetették. A másik a hadsereg, harcok idején a nemes embernek kötelessége volt az uralkodót lóhátról fegyverrel szolgálni. Ezeknek köszönhetően a nemesi családokról sok adat található a levéltárakban. Például kevesen tudják, hogy Dobó István, az egri várvédő, Balassi Bálint és Bocskai István unokatestvérek voltak. Ők hárman a Lekcsey-Sulyok leányágon voltak unokatestvérek. A Lekcsey-Sulyok lányoknak volt egy fiútestvérük, akinek a leszármazottai Verbőcön és Nagyszőlősön éltek. A fejedelmi Rákóczi családnak volt egy köznemesi ága is, ők Ungváron és Botfalván éltek korábban. Sokszor még a nagy nemesi családok ma élő leszármazottai sem tudják, hogy pontosan kiket tisztelhetnek a felmenőik között.

– Tiszteletes úr egy önálló intézmény volt a Huszton, akihez minden arra járó magyar bizalommal fordulhatott. Olyan ember, aki a legnehezebb időkben is kiállt a KMKSZ ügye mellett. Mit jelent az ön számára a Fodó Sándor-díj?

– Nagyon megtisztelő számomra ez az elismerés. Nem számítottam rá, meglepetésként ért. Annál is inkább, mert Fodó Sándort én még bégányi lelkész koromban megismertem. Később, amikor viski lelkész lettem, be-bejött hozzám, amikor hazalátogatott az édesanyjához. Sokszor beszélgettünk, úgyhogy a KMKSZ-nek én már akkor tagja voltam, amikor még meg sem alakult, hisz az ő felfogásával, ars poetikájával mindig egyetértettem. Mindig ugyanaz volt nekem is a célom, ami egykor neki. Az alakuláskor pedig rögtön tagja lettem a viski alapszervezetnek. Husztra kerülve azzal szembesültem, hogy itt sok probléma van. Akkorra már felnőtt vagy két olyan generáció, akik magyar iskolát nem végeztek. A fiatalok közül sokan már nem is tudtak magyarul, magyar televíziót nem néztek, magyar rádiót nem hallgattak, magyar újságot nem olvastak – csak elvétve. Kizárólag a templomban, jobb esetben otthon, a családban hallottak csak magyar szót. Az idősebbek között többen voltak olyanok, akik még magyarul beszéltek, de nem magyarul gondolkoztak. Ott nem volt más lehetőség, meg kellett próbálnunk visszaadni a magyar közösség identitását. Volt, akinek tetszett, másoknak nem, az én ténykedésem. Sajnos, nem tudtam a gyülekezetben olyan munkatársra találni, aki olyan szívvel, olyan lélekkel, olyan magyar érzésekkel dolgozzon ezért, mint ahogy én tettem. Azt szeretném, ha az utódom még több sikert érne el e téren Huszton. Én pedig, amíg testi, lelki erőm van, a kutatásaimmal szeretnék foglalkozni.

Badó Zsolt