Mindig csak adni, nem elvenni

Interjú Szűcs Nellivel, a Nemzeti Színház művészével

2017. április 20., 20:00, 849. szám

Szűcs Nelli neve előttünk, kárpátaljai magyarok előtt nem ismeretlen, talán fogalmazhatnék úgy is: ő mindannyiunk Nellije. A Jászai-díjas, érdemes művész Tiszaújlakon született. Az anyai ágon orosz származású színésznő 1993-ban végzett az Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Főiskolán Kijevben. Azóta Vidnyánszky Attilával dolgozik: máig a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház tagja, a 2006 és 2013 között a debreceni Csokonai Színház társulatában töltött évek után 2013 óta a Nemzeti Színház tagja.

Szűcs Nelli egyike azoknak a kiemelkedő kárpátaljai értelmiségi, küzdő embereknek, akik a '90-es években elkezdve a munkát a semmiből hoztak létre hatalmas dolgokat. Mert hinni az álmokban, és nem csak hinni, de tenni is értük. 24 év távlatából visszatekintve rögös és nehéz utat járt be, de a színésznő sosem panaszkodik. Elmondása szerint ma is csak ezt az utat választaná.

Kárpátaljai körútja során, melyről előző lapszámunkban olvashattak tudósítást, sikerült interjút készítenünk a művésznővel.

– Hogyan jött az ötlet, hogy színdarab készüljön Fedák Sáriról?

– Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója felajánlotta a művészeinek, hogy mindenki csinálhat egy önálló estet. Én elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit lehetne csinálni. Ő éppen akkor készítette Molnár Ferencnek a Fehér felhők című előadását, és akkor találkozott Fedák Sárinak a második könyvével: „Te most csak aludjál, Liliom”. Azt mondta nekem: „Ez te vagy, ez neked való, ezt csináld.” Én pedig elkezdtem kutatni Fedák Sári után, sikerült megtalálnom a könyveit. Az egyikben találkoztam egy olyan mondattal, hogy ő színházat először abban az épületben látott, és először ott lépett fel, ahol most van a beregszászi színházunk. Ahogy elkezdtem dolgozni az anyaggal, annyi közös dolog körvonalazódott a Tiszától kezdve Beregszászon át addig, ahogyan viszonyul a színházhoz, a munkához – ez mind annyira az enyém volt. Úgy éreztem, a Jóisten is ezt küldte nekem jelként, hogy nekem ezzel az anyaggal kell foglalkoznom.

– Mennyire volt könnyű vagy nehéz megformálni a karaktereket?

– Ha jó úton jár akár az ember, akár a művész, akkor az Univerzum is elkezd segíteni. Ha nem találtam valamit, amire szükségem volt a darabhoz, akkor egyszerűen az Univerzum megsegített, találkoztam olyan emberekkel, akik megtalálták azt a kottát, amit én nem találtam sehol. Mindig jött segítség valahonnan. A segítség sokszor onnan jön, ahonnan nem is várod. A nehézségekre nem gondolok vissza.

– Sokszor emlegeti, hogy önnek már „barátnője” lett Fedák Sári, mesélne erről?

– Egyszerűen csak beszélgetsz vele, mert néha azt gondolod, hogy annyira ismered. Hogy tényleg éltél vele egy korban. Amikor kimentem a Farkasréti temetőbe megkeresni a sírját a férjemmel, Trill Zsolttal, a művészparcellánál kerestük először, sok mindenkit megtaláltunk, de őt nem. Sokáig keresgéltünk, bolyongtunk, többeket megszólítottunk, hogy esetleg nem tudják-e, hol van a Fedák Sári sírja, de sokáig nem jártunk sikerrel. Aztán azt mondtam magamban: „Sári, súgd már meg, hogy hol vagy. Nem lehet, hogy itt bolyongunk, és nem talállak.” Aztán megtaláltuk a Böjti László sírját, aki az igazgatója volt, és a Király Színházat az ő számára hozta létre, akkor már azt mondtam, ez egy jel. Itt nem mesze láttunk egy nénit, aki egy sír körül tevékenykedett, és megkérdeztem, nem tudja-e, hogy Fedák Sári merre van eltemetve? Rögtön mondta: itt van a hátam mögött. Egyből rákérdezett: „Maguk Kárpátaljáról jöttek? Nagyon meglepő volt a kérdés – folytatta tovább a néni –, mert Sári Kárpátaljáról jött.” Kiderült utána, hogy a néni meg Barkaszóra való volt, kijöttek néhány éve Magyarországra, ott, ahol találkoztunk, a férje és fia volt eltemetve. Úgy éreztem, szoros lelki kapcsolat alakult ki közöttünk egy beszélgetés után. A Jóisten úgy adta, hogy csak úgy találhatom meg Sárit, ha valakinek adok egy jó szót. Akkor rendbe tettem a sírt, azóta kijárok oda, virágot ültetgetek. Ha hozzá megyek ki, olyan, mintha a rokonaimhoz mennék, akikhez nem tudok kimenni Újlakon.

– Sok rossz pletyka keringett Fedák Sáriról, többek között Beregszászban is. Az előadás mindezekre rácáfol?

– Hogy mindenre vagy nem, azt nem tudom. Egyre biztosan rácáfol. Gyerekkoromban Fedák Sári nevét, ha hallottuk, rögtön a Beregszászban lévő kúriára gondoltunk, és azt beszélték, hogy ezt a kúriát katonatisztektől kapta. Ugyanis állítólag azt mondták neki, ha egész éjszaka kártyajátékot játszanak a hasán és kibírja nevetés nélkül, akkor az a kúria az övé lesz. Ez mindvégig így élt bennem, mígnem a könyvében leírja, hogy a kúriát ő építtette a szüleinek, mert a telek rég megvolt, és a kereszt is ott állott, ahol ma is van. De nem volt az apjának annyi pénze, hogy építsen rá egy házat, ő pedig már 21-22 évesen annyi pénzt keresett a Bob herceggel, hogy meg tudta engedni magának könnyedén. A kúriát tehát Fedák Sári építtette a szüleinek, akik addig éltek ott, míg az első világháború után Pestre költöztette őket, mert akkor Kárpátalja Csehszlovákia része lett.

– Egy kivételes tehetségről beszélünk, akinek voltak mélységei és magasságai is. Milyen volt a színpadon mindezt egyszerre bemutatni?

– A színész számára mindig nagy feladat bemutatni egy olyan életet, amely többsíkú, hiszen nagyon színes. Én nagyon szeretem. Amikor odajött hozzám Szinetár Miklós az előadás után, és azt mondta: „Nellikém, így smink nélkül, semmi nélkül gyerekből vénasszonnyá változni – azt mondom, hogy maga mindent tud a színpadon” – ez megerősített engem abban, hogy valami sikerült, valamit megtanultam 24 év alatt a színházcsinálásból. Mindent összeszedtem, amit tanultam rendezőktől, az életem folyamán, ebben az előadásban igyekeztem bemutatni rendezőileg, dramaturgiailag és színészileg a tudásomat.

– Mit üzen Fedák Sári karaktere a ma emberének?

– Elsősorban azt, hogy a hazádat szeretni kell, azt a munkát, amivel foglalkozol, szintén szeretni kell, mert anélkül nincs értelme. Ha már ezekből a dolgokból megfogan benned valami, akkor azt tudom mondani, hogy én is tudtam adni valamit, és a Fedák Sári is tudott adni. Az a szeretet, ahogy ő Kárpátaljáról, Beregszászról írt, ahogy ez minden könyvében előjön, az különleges. Bárhol járt a világban, neki az volt a legfontosabb, hogy a magyar közönséget tudja meghódítani, pedig játszott németül, angolul is. A magyarsága annyira erős volt, ahogy ő is írja, hogy ezért utálhatták is nagyon sokan. Neki nagyon fontos volt a magyarsága, a hazája, a második könyvét is úgy fejezi be: nagyon reméli, hogy Kárpátalja valamikor megint Magyarország része lesz.

– Milyen volt itthon, Kárpátalján játszani ezt az előadást?

– Négyszer játszottam eddig Beregszászban tavaly, de nagyon vártam, hogy még hazahozhassam. Nemcsak magamat, hanem Sárit is. Ez az ember ugyanúgy itta a Tisza vizét, még ez is közös bennünk. Az előadást ajándéknak szántam a kárpátaljai nézőknek. Mert ez fontos a mai világban, amikor mindenki szerteszét megy a megélhetésért, és egyre kevesebben maradnak magyarok Kárpátalján. Mondom ezt én is úgy, hogy már én sem élek itt. De a haza számunkra mindig itt van, a gyerekeink is alig várják, hogy mikor jöhetünk haza. S azt gondolom, míg vannak itt gyökerek, míg vannak szülők, testvérek, rokonok, addig még nem vesztünk el. De hogy ne álljunk a kihalás szélén, meg kell locsolni az itthoni gyümölcsfákat. Mi a kultúrán keresztül tudjuk a gyökereket locsolgatni. Amikor csak haza tudunk jönni egy előadás vagy csak egy beszélgetés erejéig, akkor hazajövünk. Minden karácsonyt, húsvétot itthon töltünk.

– Beszéljünk egy kicsit a további céljairól, terveiről!

– Amíg az emberben van egy kis szikra, amit csiholhat, abból lehet tűz. Mindig kell, hogy legyen terved. Én addig élek, amíg van tervem. Ahogy belekóstoltam a Fedák Sári-előadásba, eleinte féltem attól, hogy milyen lesz egyedül a színpadon, nincs se partner, se senki, akibe belekapaszkodhatsz, csak önmagadra számíthatsz. De nagyon megtetszett, megint van egy újabb ötletem. Azt nem árulom el, hogy mi, mert ha kész lesz, akkor azzal is szeretnék Kárpátaljára jönni. Sőt, azt találtam ki, hogy esetleg a bemutatót Beregszászban fogom megcsinálni, mivel fél lábbal még beregszászi színésznőnek is számítok. Amit én soha nem fogok tudni kidobni önmagamból.

– Ön egy fantasztikus színésznő, sikeres és nagyon elfoglalt, a férje is ismert és sikeres színész. Hogy lehet összeegyeztetni a munkával a családi életet? Hiszen mindeközben két gyönyörű gyermeket nevelnek.

– Számomra ez így egy nagy egész. Ha nekem a család kimaradt volna az életemből, nem is tudom, hogy olyan tudtam volna-e lenni, mint most vagyok. Visszatérve Fedák Sárihoz, ő nagyon sajnálta, hogy nem lett gyereke, bár lehetett volna. De Molnár Ferenc nem engedte, hogy megszülje közös gyereküket, ezt olvastam nála is és más írásokból is. Bármi bajod van, a gyermeked mosolyától már rendbe jössz. Persze amellett van nagyon sok probléma, én azt mondtam a férjemnek is, hogy bármilyen nehéz a színházcsinálás, a legnehezebb dolog, a legfelelősségteljesebb a gyereknevelés, annál nincs nehezebb. Az, hogy te embert faragj belőlük, az Embert nagybetűvel írva, az a legnehezebb. Hogy az ő gyökereiket erősítsem, mert ezt ők is így fogják tudni továbbadni. Egy példát említek erről. A farsangra mindig én készítettem a ruháikat, de az volt a feladat, hogy egy verset kell hozzá megtanulni. A legnagyobb műved a gyerek. Persze majd eldől, amikor felnőnek, hogy sikerült-e a nagy mű, de mindent meg kell tenni azért, hogy a műved, amit létrehoztál, sikerüljön. Az, hogy boldog lesz vagy sem, egy másik kérdés. De az útra neked kell felkészítened őt. A kis puttonyt meg kell varrni, valamit bele kell tenni, és az út során majd fog valamit benne gyűjtögetni, de a helyes utat meg kell mutatni, hogy melyiken induljon el.

– Ha már az útról beszélünk, a férjével együtt elég hosszú utat jártak be a Nemzeti Színházig. Tudna-e erről mesélni, összegezni az idáig vezető utat?

– Bármilyen nehézségek voltak, akkor fiatalon ezt nem vettük észre. 1993-ban kezdtük el Vidnyánszky Attilával Beregszászban létrehozni a színházat. Nem volt még épületünk sem, semmink nem volt, mikor hol próbáltunk, olykor kaptunk egy tornatermet valamelyik iskolában. Volt bennünk valami, hogy csinálni akarjuk. Nem volt fizetésünk, '95-ben négyen-öten maradtunk az évfolyamról, amit 12-en kezdtünk el, mert az emberek nem bírták ki azokat a nehézségeket. Akik kibírtuk, azok ott vagyunk most a Nemzetiben. De 14 évig úgy csináltuk a színházat a semmiből. Akkor kezdtük ezt érezni, amikor megszülettek a gyerekek, addig végképp nem érdekelt semmi, hogy hol alszunk, mit eszünk, csak az volt az érdekes, amit csinálunk. 14 év után jött a debreceni korszak, az 7 év volt, és már oda is haza megyek játszani, mert 7 évet nem lehet csak úgy kidobni. Míg oda jutottunk a Nemzeti Színházhoz, sok minden volt, de én azt mondom, hogy nem szabad siránkozni. Soha nem ejtem ki a számon, hogy jaj de nehéz volt, hisz annyi mindent tanultunk ez alatt az idő alatt. Ha valaki úgy kap meg valamit, hogy azonnal ott van a tenyerén, azt nem fogja értékelni. A dolgokért meg kell dolgozni, mert lehet, hogy azután fogsz fizetni érte – mert ezek ilyen törvényszerűségek. S ha lehet, akkor én ezt az utat választanám megint: nem kaptunk ugyan pénzt, de volt szabadságunk, és olyan előadásokat csináltunk, amilyeneket akartunk.

– Van-e olyan mottója, elve, amely vezeti akár a munkájában, akár a mindennapokban?

– Adni, nem elvenni, csak adni. Mert a színpadon könnyen elvihet a dicsőség. De ha adok, azt veszem észre, hogy visszakapom százszorosan, és ezt megint vissza tudom ezerszeresen adni. Tehát csak adni, adni abból a tűzből, amit én képviselek. Azt a kis szikrát továbbadni a szívekbe, a lelkekbe – így tudunk megmaradni ezen a világon, amíg a Jóisten azt mondja, itt maradhatsz, de mindig csak adni, nem elvenni.

– Beszélgetésünk végéhez érve, mit üzen a kárpátaljai magyaroknak?

– Szeressétek addig egymást, míg vagytok itt, Kárpátalján, hogy meg tudjuk tartani azt a piciny magyar tüzet, ne próbáljunk egymás ellen vízzel oltogatni, mert nem marad parázs, és akkor lesz a nagy baj. Vigyázzunk azokra a kincsekre, amelyeket mi képviselünk itt, határon túl.

Váradi Enikő