„A legjobban keresztelni szeretek”

Nők a szószéken

2017. április 22., 18:19 , 849. szám

Amióta – bő száz éve – a nyugati társadalomban megkezdődött a nők egyenjogúvá válása, azóta a földkerekség megannyi pontján megjelentek a tanárnők, az orvosnők, az újságírónők, a politikus hölgyek, sőt, korábban kimondottan férfias testületekben – rendőrség, katonaság – is megjelentek a szebbik nem képviselői. Így semmi meglepő sincs abban, ha a templomok szószékeiről női lelkészek is hirdethetik az Igét. Hisz’ ha fegyvert adhatunk nők kezébe, miért is tiltanánk meg nekik, hogy Bibliával a kezükben prédikáljanak? A református egyház azon felekezetek közé tartozik, melyek lehetővé tették az utóbbit. De miként is látja a lelkészi hivatást és a női lelkészek társadalmi elfogadottságát egy még Magyarországon tanuló kárpátaljai lelkészhallgató és egy, már évek óta gyülekezetekben szolgáló lelkésznő?

Első beszélgetőtársam a nagypaládi születésű Illés Nikolett, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem 4. évfolyamos hallgatója, aki már több magyarországi, illetve kárpátaljai gyülekezetben szolgált legátusként.

– Miért döntöttem úgy, hogy lelkésznő leszek? – kezdi beszélgetésünket. – Nagy hatással voltak rám a Péterfalvi Református Líceumban töltött diákévek, tanáraim, tanulótársaim. Két lelki ajándékot kaptam itt: szívembe fogadtam Jézust, illetve vonzódni kezdtem a lelkészi pálya iránt. Ám mivel még nem éreztem igazi elhivatottságot e hivatás betöltésére, ezért úgy éreztem, hogy ennek híján nem lennék jó lelkésznő. Az utolsó évfolyamon tanulva azután – más diáktársaimhoz hasonlóan – levelet kaptam a Kárpátaljai Református Egyház püspöki hivatalától, hogy ott megkezdődnek a teológiai szakokra indulók számára tartott előkészítő foglalkozások, s ha valaki a lelkészi pályára készül, az jelentkezhet. Egy ideig töprengtem, hogy menjek-e, vagy sem, túl fiatalnak is éreztem magam, hiszen még be sem töltöttem a 17. életévemet. Végül imádságban kértem Istentől, hogy küldjön arra a pályára, amelyiken Ő szeretne látni. Egy nap azután, a Biblia olvasása során megérintett az az ige, mely szerint „Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit parancsolok”. Így végül eldöntöttem, hogy lelkésznő leszek, jelentkeztem az előkészítőre, majd felvételiztem a teológiára, ahová fel is vettek.

– A magyarországi, illetve a kárpátaljai legációi során hogy tapasztalta, milyen a lelkésznők társadalmi elfogadottsága?

– Nem tapasztaltam negatív hozzáállást. Csak meg szeretném súgni: Magyarországon egyre több női hallgató tanul lelkész szakon, és ez a tendencia folytatódni látszik. Magyarországon kissé más is a helyzet, mint itt, Kárpátalján, mivel ott már sok lelkésznő szolgál, és nagyobb mértékű a társadalmi elfogadottságuk. Viszont legációim során mind az anyaországban, mind szülőföldünkön szeretettel fogadtak, sehol sem tapasztaltam kiközösítést. Tudom, persze, hogy létezik az a szemlélet, miszerint nőknek nem szabad lelkészekként szolgálniuk, és vannak olyan bibliai igerészek, melyeket úgy is értelmezhetnek, hogy azok eltiltják a nőket a lelkészi munkától. De ugyanakkor János evangéliumában Márta, Krisztus női követőinek egyike éppolyan szép bizonyságtételt tesz a Megváltóról, mint Péter apostol. Pál apostol A rómabeliekhez írt levelében az őskeresztény egyház egyik női képviselőjéről, Fébéről úgy ír, mint munkatársnőjéről. Az Ószövetségben pedig Ézsaiás próféta a saját feleségét prófétanőnek nevezi. Sorolhatnék ezer és ezer igehelyet, melyek közül egyeseket úgy is lehet értelmezni, hogy nők nem lehetnek lelkészek, míg másokat úgy, hogy lehetnek. De a legfontosabb, hogy – mint Pál apostol fogalmaz A Galatákhoz írt levélben – Krisztusban nincs tehát sem zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert mindnyájan egyek vagyunk a Krisztus Jézusban. Úgy vélem, senki sem alkalmas lelkésznek, sem férfi, sem nő, ha az Úr nem teszi azzá…

– A lelkészi pályára elhívás kell. Isten előbb döntött felőlem, mint ahogyan azt sejtettem volna. Hiszem, hogy ő választott ki, és tett alkalmassá lelkészi hivatásomra – fejti ki a beregrákosi és a kajdanói gyülekezetben lelkész férjével együtt szolgáló Páll Lászlóné Gál Irén. – Miként tapasztaltam meg az isteni elhívást? Gyermekkoromban volt egy súlyos lábtörésem, s az orvosok azt mondták, sohasem fogok tudni járni. Édesanyám ekkor imádkozott értem, és fogadalmat tett Isten előtt, hogy ha meggyógyít, egész életemre az Úrnak szentel. Én erről az ígéretről akkor nem tudtam, csak sokkal később mesélte el édesanyám. A következő lépés a konfirmációkor történt, amikor a következő, a Zsoltárok könyvéből való igét kaptam áldásként: „Halld csak, leány, figyelj ide! Feledd el népedet és atyádnak házát! Szépségedet a király kívánja, mert ő a te urad, borulj le előtte!” A szívemet átadtam az Úrnak, de további megerősítésre vártam. Nem mertem elhinni, hogy Isten a lelkészi pályára alkalmasnak tart. Elvégeztem a Munkácsi Tanítóképzőt, ének-zene szakon, óvónőként, kántorként és hitoktatóként helyezkedtem el Mezőváriban, majd nevelőtanárként a Nagydobronyi Református Líceumban, vasárnaponként pedig a szolyvai református gyülekezetben ukrán gyerekeknek tartottam ukrán nyelvű gyermek-istentiszteletet. Úgy éreztem, a helyemen vagyok, így is Istennek szolgálok, és ez elég. A bibliai igéket olvasva azonban később bátorítást éreztem arra, hogy induljak el a lelkészség felé vezető úton, mert Isten velem lesz, megsegít, s nem a magam erejében kell bízni, hanem az övében. Így 1997-ben felvételiztem a budapesti Károli Gáspár Református Hittudományi Egyetem hittudományi karára, ahová fel is vettek, és csodálatos öt évet töltöttem Budapesten. Azért mentem oda, hogy mindent megtanuljak, amit csak lehet, és sohasem volt hátrányom abból, hogy nő vagyok, a professzoraink olyan udvariasan és szeretetteljesen viszonyultak a női hallgatókhoz, amilyen udvariasságot és szeretetet még soha azelőtt nem tapasztaltam. Külön ajándék, hogy a teológián ismerkedtem meg a leendő férjemmel, akivel 2001-ben kötöttem házasságot, majd a következő évben befejeztem tanulmányaimat, s a férjemmel együtt 2002 óta szolgálunk Beregrákoson és Kajdanóban.

– Legátusként, majd lelkészként milyen tapasztalatokat szerzett Magyarországon, illetve Kárpátalján a lelkésznők társadalmi elfogadottságáról, s miként változott ez az elfogadás az elmúlt évek során a Kárpátaljai Református Egyházban?

– Legációválasztáskor mindig feltüntették az értesítőtáblán, melyik gyülekezetekben fogadnak csak fiúkat legátusokként. Ezekre a helyekre mi, lányok, természetesen nem jelentkeztünk, de ahová mentünk, ott mindenütt szeretettel és örömmel fogadtak, Magyarországon is, Kárpátalján is. Ami pedig a lelkésznői elfogadottságot illeti… Beregrákoson és Kajdanóban már előttem is szolgáltak női lelkészek: Balogh Hajnalka, illetve Dani Eszter, s ők már elérték a gyülekezetek részéről az elfogadottságot. Így a hívek természetesnek tartották, hogy én is – nőként – keresztelek, esketek, temetek, úrvacsorát osztok. Soha nem volt ezzel probléma, sok esetben igényelték is a szolgálataimat.

Nem szeretek azokra az évekre visszagondolni, amikor a Kárpátaljai Református Egyházban a lelkésznőket megfosztották a palástos szolgálatok lehetőségétől. Fájt, hogy kétségbe vonták az elhívásunkat. Ebben az időben a beregrákosi gyülekezetben így is szolgáltam, palást nélkül, mert a hívek igényelték. De ez az egy ideig tartó megkülönböztetés már a múlté…

– Mint említette, ketten szolgálnak a férjével. Ki osztja be a szolgálatokat a gyülekezetekben?

– A férjem a vezető lelkész, én pedig a beosztott lelkész. Nekem ez megfelel. Együtt beszéljük meg, ki mikor szolgál. Vasárnaponként Beregrákoson délelőtt is, délután is van istentisztelet, valamint ifjúsági óra, s emellett Kajdanóban is tartunk istentiszteletet. Igyekszünk felváltva végezni a szolgálatokat, hogy mindketten prédikáljunk délelőtt is, délután is, vasárnap is, hétköznap is. A legtöbbször a gyermekekkel foglalkozom, az idén én tartom a hittanórákat az 1–9. osztályosoknak. A legjobban pedig keresztelni szeretek. Gyönyörű szép dolog, amikor egy élet kezdetén ott állnak a kicsiny gyermekkel a szülők és a keresztszülők, Isten áldására, vezetésére várva. A gyülekezet pedig láthatja, szemlélheti Isten új teremtésének csodáját, mert minden kisgyermek csoda, akit Isten a közösségünknek ajándékoz. Ezek a pillanatok a legfelemelőbbek a lelkészi szolgálatomban.

Lajos Mihály