Zöld bácsi

2017. május 21., 16:23 , 853. szám

Az utca egészen a város szélén szerénykedett. Kicsit kanyargósan, kicsit lejtősen. Kezdetben tulajdonképpen nem is volt igazi utca. Csupán a gazdátlan, gyom uralta mezőre vezető földút. A végén, már a parlagos szélén, tucatnyi akácfa. Ezek árnyékában, néhány akáctörzs közé ékelve, itt-ott kétszázas szögekkel a törzsekhez feszítve áll Zöld bácsi téli-nyári laka. Voltaképpen kaliba, viskó. Teteje tarka. Törött peremű hullámpala váltakozik kátránypapírral. Néhány csorba cseréppel. A tetőzetet gerendának kinevezett faágak tartják. Az álmennyezet kiselejtezett fóliazsákokból készült. Hogy a mindenféle égi lé ne csurranjon a bennlévőkre. Legfeljebb csak cseppenjen. A földpadlót is ilyen fólia borítja. Középen viszont a közkukából kimentett rozsdaszínű padlószőnyeg-darab díszeleg. Kopottsága ellenére még kivehető rajta a minta. Ölelkező zsiráfpár, a szőnyeg csonkaságából kifolyólag, lábak nélkül. A szobának nevezett helyiség egyik sarkában lefejezett ágas-bogas akáctörzs. Ez a ruhafogas. Meg az edénytároló. Hiszen ráakasztható a füles bádogbögre meg a fazék is fedelestül. A kunyhó valamennyi oldala faforgácslemez. Az ajtaja is. Az ajtó mellett műanyag hordó. Ez fogja fel és gyűjti be az esőt, a hólét. Mosakodás meg főzés céljából. Az ágy csupán egy matrac. Ám van rajta két takaró is! Mindkettő skótkockás, molyrágta pléd. De a célnak, mármint a takarózásnak megfelel.

Nem valami flancos hajlék, de Zöld bácsi eléldegél itt, sőt, vígan létezik. Mankójára, amit ő sétapálcaként emleget, támaszkodva rendre körbesántikálja a körletét – ő így nevezi a kunyhó környékét. A száz négyzetméternyi területet. Ha valami itt kisarjad, kinő, kikandikál, idetéved, az megnézheti magát. Mert ezen a földecskén csak az cseperedhet, bimbózhat, ritkulhat, élénkülhet vagy múlhat el, aminek, amire ő engedélyt ad.

A kunyhó mögötti labodás, szamárkórós mezőn nyulak sétafikálnak. Amikor felcsaholnak a gyakran ott tekergő ebek, a hosszú fülű jószágok ijedten bujdokolnak a gizgazba. És remegtükben nem veszik észre a ravaszul odarejtett hurkot. Zöld bácsi viszont résen van. Mankójára támaszkodva szemügyre veszi a drótfogta zsákmányt. Másik kezében bunkósbot. Bütykös, ólmos vége nagyot koppan szegény nyuszika feje búbján. Aznap ünnepi nyúlpörkölt illata lengi be az akácligetet.

Az utca elején három ház. Az első valamiért lakatlan. Több éve eladatlan. A másodikban Frici lakozik. A „gazember”, ahogy Zöld bácsi nevezi. „Gazember” azért, mert néhány éve orvul megpróbált kettőt kivágni a Zöld bácsi felügyelte akácfákból. A fatolvajlás vége majdnem ökölpárbaj lett kettőjük között. Tettlegességre végül nem került sor. De Frici kegyvesztett senkiházi lett Zöld bácsi szemében. Frici pedig azóta állatnak nevezi Zöld bácsit. Fűzabáló aligátornak.

A harmadik házban éldegél Imre. Szintén agglegény. Zöld bácsi vele jóban van. Amolyan barátféle. Havonta egyszer, meghatalmazással, ő hozza el Zöld bácsi nyugdíját a postáról. Ő is vásárol be neki. Egy régi, egérrágta könyv kitépett lapjának margójára körmöli fel az öreg a rendelést, a listát.

Zöld bácsinak, nomen est omen, a bajusza, szakálla zöldes árnyalatú. „Romlott zöld, penészes zöld a képe” – így csúfondároskodik Frici. Zöld bácsinak a kabátja is sötétzöld, „penészes” foltokkal. Irtózatosan bő rá, lebeg, lóg rajta, mint a kutya csimbókos farka alatt a csontszilánk. De az öreg büszkén feszít benne. „ Valaha egy grófé volt, ebben vadászott!” – ismételgeti el naponta többször is Imrének. Az egykedvűen, szó nélkül bólint a sokadjára hallott mondatra.

Így, ilyen komótosan araszolgat az élet a városszéli utcában. Aztán hirtelen nagy dolgok történnek. Gépek jönnek és feltépik az úttestet. Csöveket raknak a földbe. Kisebbeket és nagyobbakat. Imre házától az akácos irányában kimérik a telkeket. Házak emelkednek rajtuk egymás után. Egyre több, az utca mindkét oldalán. Zajos, ricsajos lesz a környék. Kalapácsok kopácsolnak, betonkeverők zúgnak, autók tülkölnek. Ameddig a házak sora tart, az utca eleddig hepehupás, gödrös testét is egyenesre döngölik és aszfaltpáncélt feszítenek rá.

Zöld bácsi az utca kanyarulata miatt mindezt nem látja. De a zaj, a zúgás eléri és ijesztően dübörög a fülében. Imre egyre-másra hozza a híreket a civilizáció betöréséről. „Nő az utca! Újabb két háznak fejezték be a tetőzetét!” – közli lelkendezve. Majd néhány héttel később: „Van már boltunk is! Tegnap nyitott ki! Az utca elején. Annak a háznak a helyén, mely oly sokáig üresen állt!” Az öreg egyre rosszabbodó kedvvel hallgatja. „Megint jön ez az utcanő!” – dörmögi, amikor Imre megint felbukkan az akácos szélén. Legszívesebben már szóba se állna vele. De akkor ki hozná el a nyugdíjat? Imre pedig megint újabb eseményről számol be. „A bolttal átellenben vendégház nyílt. Fricit már fel is vették oda takarítónak, mindenesnek. A földszinten étterem. Az emeleten pedig szobák. Talán néhány éjszakai pillangó is odatéved!” – nyalja meg a szája szélét Imre. Az öreg majdnem fejbe csapja a bunkósbottal…

Ezüstszürke autó fékez a viskó előtt. Amikor a por megnyugszik az akácleveleken és a kátránypapíron. Zöld bácsi öltönyös, nyakkendős fiatalembert lát maga előtt. „Micsoda szemétdomb! – utálkozik. – Töltőállomást építünk ide. Érti, öreg? Benzinkutat. Kivágjuk a fákat, eltüntetjük ezt a tákolmányt!” – bök a kunyhó irányába. „Holnap kezdünk. Maga… Maga pedig tűnjön el innen. Vigye a cókmókját és menjen, ahova akar!”

Imre felajánlja, költözzön hozzá. Két szobája van, az öreg az egyikben kényelmesen ellakhat. Zöld bácsi csak a fejét rázza. Valamin erősen gondolkodik. „Aztán a nyugdíjamat továbbra is vedd ki rendesen, minden hónapban” – dörmögi halkan. Imre nem nagyon érti, mit akar ezzel mondani. „Egyre kótyagosabb, szenilisebb” – gondolja.

Zöld bácsi másnap hajnalban lép ki a kunyhó ajtaján. Rajta az elmaradhatatlan „grófi” felöltő. Hátán iszák, benne a fazék, a bádogbögre, egyéb alkalmatosság. Vállán összetekerve a két kockás pléd. A viskó előtt pislákoló parázzsal csóvát gyújt és a tetőre veti. A kátránypapír gyorsan tüzet fog és keserűen csípős, fekete füstöt áraszt. A fólia sercegve olvadozik.

Az öreg egy darabig nézi az akácfalevelek felé szálló pernyét. Majd nyögve lehajol a bunkósbotért. Megkocogtatja vele a legközelebbi akácfa törzsét. Görcsös mozdulattal emeli a mankót. És nekiindul a dudvás mezőnek. Az embermagasságú gyom falként csapódik össze mögötte…

Tárczy Andor